Megjegyzés: Készült a Morgan oldalán kiírt novellaíró pályázatok Halloween-i hullámába az ünnep környékén 2004-ben.

Hatalmas sóhaj szakadt föl Piton professzorból, mikor végre megérkezett az irodájába a halloweeni vacsora után.

A sok világító töklámpás, a boldog, kacagó gyerekek, az édes sütőtöklé...

Megrázta fejét, hogy kiűzze belőle ezeket a nem rég szerzett emlékeket, mert félő volt, hogy rövid időn belül rosszul lesz tőlük.

Leült fekete bársony karosszékébe, és maga elé vett néhány házi dolgozatot. Még el sem kezdte a munkát, máris megzavarta valaki. Kopogtattak.

- Ki az? - mordult föl ingerülten.

Remus Lupin lépett be az ajtón szelíden mosolyogva.

- Szervusz! - szólt lágyan.

- Mit akarsz? - kérdezte az asztal fölé görnyedt férfi nem viszonozva a hangnemet.

- Csak gondoltam, sétálhatnánk egyet. - vonta meg a vállát.

- Semmi kedvem hozzá. - felelte, és részéről be is fejezte a beszélgetést.

- Ugyan már, Perselus. Itt akarsz egyedül ücsörögni ilyenkor? - lépett közelebb a hívatlan vendég.

- Ahogy mondod, Lupin. - bólintott, és hangjával a penna sercegése vegyült. Tekintetét a papírokon tartotta.

- Tudom, hogy szereted a Mindenszenteket. - folytatta a barna kabátos férfi, és az asztalon megtámaszkodva maga is a lapok fölé hajolt.

- És? - kérdezte unottan a professzor, miközben megmártotta a penna végét a tintában.

- Ne kéresd már magad! - unszolta tovább a látogató, és még közelebb hajolt.

- Ide figyelj, Lupin! - Perselus baljósan emelkedett fel ültéből. - Nem voltam elég világos? Hagyj-békén!

- Ha nem, nem. - dugta zsebre kezeit Remus, és az ajtó felé indult. - Akkor egyedül barangolok a temetőben.

- Temetőben? - vonta össze szemöldökét a fekete taláros alak az asztal mögött állva.

- Persze, oda készülök. - bólintott mosolyogva, és kezét a kilincsre helyezte. Perselus tétovázott. Ő maga is gondolt rá, hogy szívesen járna egyet a legközelebbi temetőben, azonban végül valamiért elvetette az ötletet. - Jól látom, hogy morfondírozol?

- Rendben, megyek, de ne bízd el magad! - morogta Perselus, és elsétált a kabátjáért.

- Eszem ágában sincs. - mosolygott kitartóan Remus. - Akkor mehetünk?

A férfi nem felelt, csak megállt Lupin előtt, bólintott egyet és az ajtó felé bökött fejével.

- Minek hívtál pont engem? - fordult a fekete kabátos alak a barna ruháshoz a hóban lépkedve.

- Mert pont Te vagy az, aki annyira szereti ezt az ünnepet. - felelte Remus, miközben a szél belekapott a hajába, és a szemébe fújta azt.

Az út hátra lévő részében némán sétáltak egymás mellett. Néha a másikra sandítottak. Ilyenkor Remus elmosolyodott, Perselus arckifejezése azonban mit sem változott.

A kastély fényei egyre halványultak a derengő ködben, míg a sötétségben néhol apró világító lámpácskák tűntek fel.

- Csak nehogy bicegócok csaljanak minket csapdába! - viccelődött Lupin nem sokkal a temető bejárata előtt, azonban senki nem nevetett rajta kívül. A professzor egykedvűen lépett be az ódon kapun, melyre borostyán tekergődzött fel. Minden néma volt. A hatalmas csendben mindkét férfi füle zúgni kezdett. Csak lépteik zaja hallatszódott olykor.

A fekete kabátos férfi meg-megállt egy-egy régi sír előtt és hosszasan tanulmányozta azt.

A másik inkább Őt nézte mint a márvány faragványokat és fakereszteket.

- Szeretnék mutatni valamit. - lépett oda Lupin a professzorhoz. Az várakozva nézett vissza rá. Remus elindult a sírok közti kis ösvényen, a fekete árny követte. A mindent beterítő ködben alig látták, merre tartanak. Lupin végül megállt és visszafordult az Őt követőhöz.

- Nem gyönyörű?

Perselus mozdulatlanná dermedt. A sűrű ködön túl Roxmorts fényei derengtek, mint megannyi lampion. A férfi ámulattal nézte ezt a csodát. A hideg szél alig susogott csupán, a falu pedig mintha a lábaik előtt hevert volna. Remus mosolyogva figyelte a férfi áhítatos arcát. Ki tudja, mennyi ideig álltak ott némán a tájat fürkészve.

Egyszerre aztán a professzor rászánta magát és elindul visszafelé. Azonban a világ minden kincséért sem árulta volna el Lupinnak, mennyire hálás neki azért, hogy elráncigálta az alagsor sötétjéből, és hogy megmutatta neki ezt az „álmot”.

Csendben lépkedtek egymás mellett a kastélyhoz vezető úton. Remus büszke volt magára. Jól tudta, milyen örömöt okozott most Perselusnak. És nem várt érte köszönetet. Egyáltalán, semmit nem várt érte.

- Hát, akkor jó éjt… - szólt zsebre dugott kézzel a világosabb hajú férfi a bejárati csarnokba lépve.

- Nem vagyok még álmos. - jelentette ki a másik és maga is meglepődött azon, ami elhangzott.

- Akkor mit fogsz csinálni? - érdeklődött a távozni készülő.

- Veled fogok teázni.

Remus nem bírt nem elvigyorodni a fintor láttán, mely azt sugallta, hogy Perselus eddigi elveivel ellentétben nyilatkozik és cselekszik most.

- És hol? - kérdezte jókedvűen, és szórakozottan lábujjhegyre állt.

- Nálam… - húzta el a száját a bájitalok mestere, és az alagsorba indult, miközben halkan átkozta magát. Most már hivatalossá vált számára, hogy kedveli Lupint. Azonban mindezt nagyon nehezen bírta megemészteni…