Penna kézbevétele és letétele: 2004. február 21. (Minő jeles dátum?!)
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: R; a mű nyílt erőszakot tartalmaz
Megjegyzés: Egy percig nem tagadtam, hogy sötét lelkű vagyok. Számomra ez az igazi szépség…

Némán állok a domb tetején, és rezzenéstelen arccal szemlélem a völgyet. Hosszú, ében hajamba belekap a hűvös szellő. Nem mozdulok. A jelet várom. A parancsot. Ahogy a többiek is mellettem. Nem szólunk egymáshoz, nincs miről beszélnünk. Küldetést kell teljesítenünk.

Végre megszólal a kürt a távolból.

Lassan, ráérősen indulok el. Lépteim nem hagynak nyomot, testem súlytalan. Úgy tűnhet, csak suhanok a föld felett, mint valami rettentő árnyék. Fekete talárom rémisztően lobog az egyre erősödő szélben. Közeledünk az erdőhöz. Én megyek legelöl, társaim követnek. Bevetjük magunkat a fák közé. Ahogy haladunk, egyre kevesebb fény szűrődik át a lombokon. Nem is bánom. Valamilyen oknál fogva taszít a világosság. Talán született életemben a sötétségben leltem nyugalmat. A telihold fénye különösen kedves a számomra.

Nem voltam mindig démon, ám egy rejtélyes eset folytán azzá lettem. Szemem bogara eltűnt, íriszem világoskék színt öltött. Nem érzem a testem, amelyből valamifajta különös, sápadt fény árad. Puszta emlék csupán, maradványa valaha volt emberi lényemnek. Testnedveim nincsenek. Nem alszom és nincs szükségem ételre, sem italra. Démoni étertestemet a természetfölötti erő táplálja.

Mikor emberi életem megszűnt, mintha egy furcsa álomból ébredtem volna. Nem igazán emlékszem rá. Csak néhány homályos kép sejlik fel előttem a mai napig. De nem kutakodom utána. Érdektelennek találom. Magam is furcsállom, azonban tényleg így van. Mintha nem szabadna megtudnom. Hiszen akkor vége lenne. Nem lennék gravis többé. Pedig ez az életem. Ez a végzetem. A sorsom, melyet be kell teljesítenem.

Gravisok vagyunk. Vámpírok, lidércek, kísértetek és démonok, akiket kivetett magából a társadalom. Nincs családunk, nincsenek szeretteink. Harcosok vagyunk. Minket fél a világ. A Minisztériumnak dolgozunk éjt nappallá téve. Amint valahol eluralkodik a káosz, és mindenki tehetetlenné válik, minket hívnak. Akkor azonban már nincs helye kegyelemnek, ez köztudott.

Egyre közeledünk a lethifold-telep felé. Egyikünk megáll, hát a többi is így tesz. Furcsa zajok szűrődnek a közelből. Nesztelenül haladunk tovább a hangok irányába, s pár pillanat múlva egy árok pereméhez érünk, melyben több száz példány zsúfolódott össze. Jóllakottak és most pihennek. A fekete köpenyhez hasonlatos lények egy éjszaka alatt kiirtottak egy közeli falut. Ez volt az utolsó lakomájuk.

Nem tétovázunk. Megindulunk feléjük, a huszonnégy rettegett gravis. Néhányuk megmoccan észlelvén a közeledő veszélyt.

Kegyetlenül csapunk le, semmit nem kímélve. A kísértetek löknek, ütnek és taszítanak, a lidércek fojtanak és marnak, a vámpírok harapnak és marcangolnak. Én puszta kézzel tépek ki szerveket és roppantok össze erős csontokat. Mindent vér áztat, amerre a szem ellát. Az áldozatok visítása dobhártyaszaggató, a bűz, amely a kiontott testekből árad, szinte elviselhetetlen. Nem telik sok időnkbe és végzünk az összessel. Néhányuk mellett még meg nem emésztett emberi testrészek hevernek.

Átlépek pár tetemet és ismét tiszta, mohás földre érek. Magam vöröslök a lethifoldok táplálékainak vérétől, s talárom saját fekete testfolyadékuktól csillog. Kifejezéstelenül figyelem Naudhizt, aki mit sem törődve azzal az ínnal, amely a szája szélén lóg, szintén a perem felé tart. Néhány lépésre tőlem Isa is kiér a testek közül, s átúszik egy vastag fán. Megfordulok, és magam mögött hagyom sikeres küldetésünk maradványait. Majd jönnek a Minisztérium emberei és eltakarítják őket.

Néhány perc gyaloglás után ismét a dombon állok. Véráztatta ében hajamba már nem kap bele oly’ könnyen a szél. A nap éppen eltűnni készül a távoli hegyek mögött.

Egyszerre valaki megérinti vállamat. Megfordulok. Sowilo áll velem szemben és egy ezüstláncot nyújt felém. Némán bólintok és átveszem tőle. Mielőtt visszatenném a nyakamba a küzdelemben elvesztett bilétát, rápillantok. Az azonosító rúnám díszíti, az Eihwaz. Így szólítanak engem. Emberi nevemre csak egy sárgás papírra vetett cirkalmas írás utal. Az okmány a Minisztérium zárolt részlegében nyugszik egy fiókban a fontosabb adatokat tartalmazva. Egyszer olvashattam csak el. Ez minden gravist megillet. Többször viszont nem láthatom. Soha nem felejtem el azt a két szót, amellyel az okiratom kezdődött: