Penna kézbevétele és letétele: 2004. február 3.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: Érzelmes és elgondolkodtató mű.
Megjegyzés: Snuffles egy novellája ihlette, de azt már nem tudom, mi módon.

Kilépvén a hatalmas házból mély levegőt veszek és elindulok szokásos sétámra. A parkba tartok a zajos városon keresztül, mint mindig. Az utcán mit sem sejtő muglik élik átlagos hétköznapjaikat. Néha irigylem Őket, de tényleg. Kissé megszaporázom lépteimet, hogy minél előbb odaérjek. Az a hely békés és nyugodt. Nincsen erőszak, nincsenek faragatlan emberek. Csakis olyanok, akik szintén erre a meghittségre vágynak. Leülök a padra és perceken keresztül a susogó fákat nézem. Olyan szelídek és barátságosak. Nekem most erre van szükségem és… neki is. Kezemet a hasamra helyezem, majd ajkaimat erősen összeszorítom. Átkozott könnycseppek! Hiába próbálok nem sírni, ez lehetetlen. Minden pillanatban érzem a testemet szétfeszítő ürességet és elég egy egészen apró dolog ahhoz, hogy meginduljon könnyeim árja. Szomorúan nézek körbe. Mintha segítséget várnék. Pedig tudom, hiába várok. Néhány kis gyerek azon igyekszik, hogy felérje a kutat és olthassa szomját. Arcom most megváltozik. Nem bírok nem elmosolyodni elszántságukon. Végül sikerül is nekik. Megelégedéssel nyugtázom és más látnivaló után nézek. Egy öreg házaspár majszolja szendvicseit a pár méterre lévő padon. Tekintetem találkozik a férfiéval. Kedvesen rám mosolyog teli szájával, én viszonzom. Kicsit kinyújtom a nyakamat, és úgy keresek újabb eseményt, majd magamban nevetek egyet. Nem tudom, miért jövök ide, ha egyszer izgalomra, vagy figyelnivalóra vágyom. Talán azért, mert nem is az kell nekem. Ez a pásztázás csak egyszerű pótcselekvés. Elkerülhetetlen, hogy gondolataimba mélyedjek, akárhogy is próbálok másképpen tenni. A jövőn gondolkozom, amelyik olyan kilátástalan. Közeleg a háború, érzem. És mi lesz velem akkor? És mi lesz Vele akkor? Harcolnék, ha Ő nem lenne. De jó, hogy van… Legalább Ő. Hosszú barna hajamat a nyári szellő arcomba fújja, de nem törődök vele. Lehunyom szemet és hagyom, hogy cirógasson. Egy tisztás képe sejlik föl előttem. Nem jártam ott soha, csakis a képzeletemben. Ám nem magamtól mentem. Ő vitt el oda. Halkan súgta a fülembe, milyen zöld a fű és milyen illatosak a nárciszok. Én pedig ott teremtem az Ő karjai közt egy pokrócon ülve, bár testi valómban abban a borzalmas házban voltam, ahogy Ő is. Olyan szemléletesen és szenvedélyesen mesélt, ahogy senki nem tudott.

- Szabad? - egy öltönyös férfi zökkent ki az elrévedésből és a padra mutat. Nem igazán lelkesít, hogy ide üljön mellém, mégis udvariasan bólintok. Helyet foglal és elővesz egy füzetet. Körmölni kezd valamit. Elfordítom fejemet a lengedező fák irányába, és ismét lehunyom a szemem. Nem látom a tisztást, és ez nagyon megrendít. Ismét könnyezni kezdek. A sós cseppek utat törnek szemhéjam alatt és legördülnek arcomon.

- Minden rendben? - kérdezi a férfi aggódva. Bólintok és megtörlöm a szemem. Kedves tőle, hogy figyel rám, azonban én most nem szeretnék udvarias csevegésbe kezdeni vele. Mosolyt erőltetek arcomra, lassan fölállok, elköszönök és a fák felé indulok. Megállok egy terebélyes példány előtt, és a földre rogyok. Hátamat a törzsnek támasztom, fejemet hátraszegem és fölnézek a lombra. A könnyek most oldalt folynak le arcomon. Kezemet ismét hasamra helyezem, és fájdalmasan nyögök egyet, de csak halkan, hogy ne hallja más, csak ez a hatalmas tölgy. Úgy érzem, lassan kiszáll belőlem minden erő, pedig muszáj lenne helytállnom. Borzalmasan önző vagyok. A szenvedéssel nem segítek senkin, ha viszont összeszedem magamat, akkor Nekik is jobb lesz. Hiszen, ha itt lenne, Ő is arra bíztatna, hogy álljak a sarkamra és tegyem meg, amit tennem kell érte… értük. Mert mindkettőjükért kell tennem, ami telik tőlem. Folytatnom kell az életemet. Nincs mese! Már sok ideje emésztem magam. Ez így nem mehet tovább. Ha teszek valamit, úgy legalább talán nem gondolok majd egyfolytában Őrá. Meg kell próbálnom mindenképpen! Van is egy fontos elintéznivalóm. A fa törzsébe kapaszkodok és föltápászkodom. Elindulok lassan, és célba veszem a Mágiaügyi Minisztériumot. Ez nem tűr halasztást! Ahogy az utcán sétálok minden olyan rideg, szürke és barátságtalan. Bánatomat csak tetézi az, hogy folyton Őt látom. Ahogy befordul az egyik sarkon, vagy ahogy egy kirakatot nézeget. Az üresség pedig nem szűnik meg bennem. A kopott fülkéhez érek. A hang kérdez, én válaszolok, és már haladok is lefelé. Nem volt könnyű rászánni magam, hogy idejöjjek… pont ide. Beszállok a liftbe, és feszengve nézek körbe. Ezt persze a mellettem állók észreveszik és néha lopva rám sandítanak. Megkönnyebbülten sóhajtok, miközben elhagyom a liftet, mintha eddig nem vehettem volna levegőt. Az ügyeletes boszorkány kedvesen mosolyog rám, és bájosan kérdezi:

- Miben segíthetek, hölgyem?

Várok egy keveset, összeszedem minden nyugalmamat és felelek.

- Arról szeretnék érdeklődni, hogy a születendő gyermekem feltétlenül köteles-e az én vezetéknevemet viselni, ha nem vagyok házas és nem is leszek? Szeretném a néhai édesapja után elnevezni.

- Természetesen nem köteles, asszonyom! - egy papírt vesz elő és pennáját a tintába mártja. - Hogy hívják?

- Emmeline Vance.

- Nemesis. - felelem ridegen.

Rémülten tekint föl rám, úgy tűnik művelt nő. Hivatalosan köhint, és tovább kérdez.

- A kívánt vezetéknév?

- Black…