Mindenki Arthur körül tüsténkedett. Látszott rajta, hogy jól esik neki a törődés, de azért zavarja a viszonylagos tömeg. Hátrébb léptem hát és a mögöttem lévő ágyra tekintettem. Egy sápadt férfi feküdt ott. Eszembe jutott, valaki említette pár napja, hogy Arthur mellett egy vérfarkas fekszik a Szent Mungo-ban. Közelebb mentem, kezeimet hátam mögött összekulcsolva az ágy mellé álltam. A holtravált férfi megtörten és kétségbeesetten nézett föl rám.

- Parancsol? - kérdezte kimérten.

- Hogy van? - szelíden mosolyogtam.

- Maga szerint hogy vagyok? Van fogalma róla, mit történt velem? - megemelte hangját kissé, de így sem keltett nagy feltűnést. Szemeiben könnyek gyűltek.

- Igen, tudom. - feleltem nyugodtan.

- De arról viszont már sejtése sincs, milyen ez! Életem hátralévő részét számkivetetten élem majd és mindenki félni fog tőlem. - hangja néha elcsuklott beszéd közben, ajkai megremegtek. Látszott rajta, hogy nem először ejti ki ezeket a szavakat. Talán úgy gondolta, jobb, ha kiadja magából érzéseit, mielőtt azok megfojtanák.

- De, jól tudom, milyen. - szóltam higgadtan. Értetlenül és érdeklődve figyelt engem csillogó szemeivel.

- Leülhetek? - az ágy szélére mutattam, Ő lassan bólintott. Várakozva meredt rám.

- Gyerek voltam még, amikor megmart egy vérfarkas. Jól tudom, mi vár Önre.

Hallgatott. Talán ennyire letaglózta, hogy így sétálgatok az átlagos, hétköznapi emberek közt, vagy egyszerűen csak a folytatást várta. Talán mindkettő…

- Sok helyen dolgoztam, de egy idő után mindenhonnan elbocsátottak. Nem feltétlenül azért, mert rájöttek, csak nem tudtam teljesíteni megfelelően a rám ruházott feladatokat. Ám a barátaim és hozzátartozóim végig mellettem voltak és ez volt a legfontosabb. A mai napig ez a legfontosabb. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben, útón útfélen segítő kéz nyúlt felém és soha nem toltam el magamtól. A fontos az, hogy ne hagyja el magát és ne forduljon el a világtól, mert akkor az hasonlóképpen tesz. Ismeri a mondást: Segíts magadon…

- Isten is megsegít. - fejezte be mondatomat. Arcán már nem ült annyi fájdalom, inkább hála hatotta át mindenét. Nem gondoltam volna, hogy néhány szó így meggyőzi. Bár így jobban belegondolva, néha tényleg elég ennyi a boldogsághoz.

- Maga olyan kedves és nyugodt. Boldognak is tűnik. Ugyan kicsit megviselt a külseje. - tárta föl gondolatait őszintén, ahogy átsuhantak elméjén. - Ha nem emészteném magam, nekem is könnyebb lenne… Igaz?

Elismerően bólintottam. Nem reméltem, hogy ilyen könnyű lesz. Megfogtam erőtlenül maga mellett heverő kezét és bíztatóan megszorítottam. Viszonozta és szemei hálásan fénylettek. Mesélni kezdett magáról, a családjáról, az életéről. Hál’ Istennek nem egy ember állt mögötte szilárdan. Mondtam is neki, hogy ez mindennél többet ér.

Lassan lejárt a látogatási idő, ezért a többiek egyenként elbúcsúztak Arthurtól. Hasonlóképpen tettem újdonsült ismerősömmel és megígértem neki, hogy hallunk még egymásról. Csatlakoztam népes kis társaságunkhoz és jobbulást kívántam a betegnek. Az ajtóból még visszamosolyogtam Arthur szomszédjára, Ő integetett. Fejemet felszegve léptem ki az utcára és szálltam be a Mundungus vezette autóba.

- No? Mi van Arthurral, Remus? - kérdezte sofőrünk fejét hátrafordítva.

- Már jobban van. - feleltem bőbeszédűen a házakat csodálva. Alastor ült le mellém fészkelődve.

- És? Történt még valami érdekes? - faggatott tovább Mundungus, immár a kocsi gombjait nyomkodva.

- Segítettem valakinek… - válaszoltam a térdemnek szerényen mosolyogva.