Ez volt itten a szükséges részletezés. Mikor hol jártam. De a hogyan kérdés még kimaradt. Hogy is volt ez a London? Nos… Három szakaszra tudnám felosztani az ottlétem érzelmi töltetét.

1. nap „In this world there are only two tragedies. One is not getting what one wants, and the other is getting it.” / "Csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja."- Oscar Wilde
London. Világ életemben arra vágytam, hogy eljussak ide. Ha megkérdezik, mi az álmom, a válaszom: London… volt. De mi ez a hely? Ez nem lehet London! Jópofa, érdekes, szép, de… ez nem az, ahová én mindig is el akartam jutni, sőt, ahol élni szerettem volna. Pedig számtalan képet néztem róla, kívülről tudtam már a térképét, és mégis… Nem ismerem fel. Igen, fekete taxik, igen, szép sorházak, igen, doubledeckerök, igen… De ez egy kisváros képe tele emberekkel. Töménytelen mennyiségű emberrel, és sehol nincsenek angolok. Alig hallok igazi angol szót, és alig látok igazi angol embert. Elnyomják őket a turisták és a bevándorlók. Félreértés ne essék, szeretem a sokszínűséget, a különböző kultúrák egymás mellett élését, de… én ide nem ezért jöttem. Az angolokért jöttem. Azért a népért, amit a magyarok után leginkább a sajátoménak érzek. Ha nem jobban… És Ők nincsenek szinte sehol. Így pedig nem tudom komolyan venni, hogy hol vagyok. Ráadásul rosszul is vagyok egy kis megfázás és egy erős kialvatlanság miatt. Ég az arcom, hasogat a fejem, és nap végére úgy megfájdul a lábam és a derekam, hogy félek, nagy bajom is eshet, de nem akarok sokat panaszkodni a többieknek. 1-2 órát bírok ki talpon, aztán annyi. Így telik az első nap. Egyfajta kiadhatatlan, mélyen ülő szomorúságban amiatt, hogy Londonban vagyok, és mégsem vagyok boldog.

2. és 3. nap “A tramp, a gentleman, a poet, a dreamer, a lonely fellow, always hopeful of romance and adventure.”/ „Egy csavargó, egy úriember, egy költő, egy álmodozó, egy magányos lélek, mindig a románc és a kaland reményével teli.” - Charlie Chaplin
London. Pompás kis hely. Jól érzem itt magam. Egészen más, mint otthon, és mégis nagyon ismerős. Tetszik. Igazán tetszik. Jobban is vagyok már.

3. nap estéje „No, there’s no place like London!” / „Nem, nincs még egy olyan hely, mint London!” - Sweeney Todd
London. Leszállok a doubledeckerről, és azon nyomban a London Eye tárul elém. Soha nem tápláltam különösebb érzelmeket iránta, most mégis hirtelen könnyek gyűlnek a szememben. Furcsa. Haladok felé, megállok az aljában, és nézek fel a monstrumra a kígyózó sor mellett. Tovább haladok és… megpillantom a Themse túloldalán a Big Bent és a Parlamentet. A mellkasom szorítani kezd, a szemeimben még több könny gyűlik. Most már szabályosan sírok, de némán. Az arcom eltorzul kicsit, a könnyek lefolynak az arcomon… Ez idáig úgy gondoltam a Big Benre, mint London általános jelképére, a fő nevezetességére, amit kedvelek, de akárcsak a London Eye, nincs rám akkora hatással, mint a kevésbé ismert részek. Most azonban pontosan amiatt, hogy jelkép, hogy szimbólum, hogy fő ismertetőjel, nekem is felnyitja a szemem. Londonban vagyok. Sétálok még egy kicsit, aztán leülök egy padra, és csak bámulom könnyezve. Londonban vagyok. Figyelem az alkonyat fényeit, a felgyúló lámpákat, a sötétedést. Körülöttem mindenki nyüzsög, én pedig ülök, és csak ámulok. Olykor levegő után kapok, miközben a torkomat a sírás szorítja. Londonban vagyok. Felállok, és átsétálok a Westminster Bridge-en, a Big Ben felé közelítve, át a Themse felett. Egészen a Westminster Abbey-ig vezet az utam, ami bár a sötétben kevésbé kivehető, lenyűgöz a nagysága. Olykor visszanézek a Big Benre, és folyamatosan könnyezek. Londonban vagyok. Egy doubledeckerrel visszamegyek a túloldalra, ismét sétálok a parton, de most távolodva a Westminster Bridge-től. Átmegyek a közeli vonathídon, közben lepacsizva két sráccal, akikkel kölcsönösen lefotóztuk egymást, és ezután még tekergek kicsit. Trafalgar Square, Harrods, Marble Arch és a Dorchester Hotel, ahol Peter Peter Colték megszálltak (Wimbledon), aztán a szállásunk. Éjjel még kóborlok kicsit a közelben, de ez már inkább parázással telik azon egyszerű oknál fogva, hogy tök egyedül bandukolok éjjel fél 1-kor a sötét utcákon, a nem éppen legjobb környéken. Másnap pedig ugyebár már reggeli után megyünk is a reptérre.

London. Az történt, amitől tartottam, hogy nem fogom felfogni, hol vagyok. Hogy nem értem meg, hogy az álmomat élem éppen. Bár végül is jobb később, mint soha, úgyhogy örülnöm kell, hogy legalább utolsó este rájöttem. London. Úgy voltam Vele, mint egy filmmel, aminek jó a szereplőgárdája, klassz a története, bejön a trailere, és mindezekért tökre várom már az első perctől, hogy lássam. Aztán beülök a moziba, és baromira nem olyan, mint elképzeltem, pedig tudtam, kik játszanak benne, ezer fotót láttam róla, számtalanszor megnéztem a bemutatóját, ismertem a sztorit, és mégis… hót más. Először csalódást érzek ettől, aztán lassan kezdek megbarátkozni Vele, míg végül megállapítom, hogy bár nem pontosan az, mint hittem, mégis az, és mégis zseniális, és imádom. Ez London. Továbbra is az álmom. Odavagyok érte. És most is könny gyűlik a szememben, ha az utolsó estére gondolok, és még most se fogtam fel mindent. Bár a háttérben menő Loreena McKennitt gyorsítja a folyamatot, idő kell nekem. Idő kell felfognom, hogy az utcáit jártam, hogy a népével beszéltem, hogy a levegőjét szívtam… London is all around. 

Fotók ITT!