Megjegyzés: íródott 2005. június 28-án késő éjjel, az ihlet forrása ugyanezen időpont blogjában olvasható... Nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Azt hiszem, újra megírom.  Túl fáradt voltam már és az Operettből hazafelé jövet olyan tökéletesen kigondoltam a párbeszédet, hogy azt próbáltam felidézni. Így talán kissé erőltetett, de egyelőre fent hagyom ezt a verziót, hiszen írásban ez született első lendületből.

A halál a cél

Két holt fekszik Verona főterén. A tömeg hőzöng, néhányan keservesen sírnak. Egyikük véres ingben ül hátát a falnak vetve, másikuk mozdulatlan fekszik a földön.

- Hát, így végeztük, szép Tybalt…

- Így…

- Még rémálmomban sem gondoltam rá, hogy Te ölsz majd meg.

- Pedig így lett…

- Nem akartam meghalni.

- Jobb talán így.

- Én nem érzem így jól magam. Ne mondd, hogy Te nem akartál még élni!

- Nagyon szerettem volna küzdve az epilepsziával és nézve, amint az a Montague mindent tönkretesz…

- Voltál Te valaha is boldog?

- Mi a boldogság? Ha az, amit a barátaiddal műveltetek… a röhögés és a semmirekellőség… Nos, akkor nem is kérek belőle.

- A boldogság az volt, amikor Rómeó szívből nevetett, amikor először táncoltam egy lánnyal, amikor Benvolioval hanyatt fekve fürkésztük a csillagokat, amikor bármiféle gát nélkül üvölthettük bele a semmibe, milyen szép az élet… Mert szép volt, nagyon szép. Te is biztos szerettél benne valamit…

- Igen… Júliát…

- Júliát? Te… szeretted Júliát?

- Igen… és ébren várni a hajnalt egy átalvatlan éjszaka után… és érezni, ahogyan egy fülledt nap után a hűs víz végigfolyik a bőrömön… ezeket szerettem…

- Soha nem beszéltünk még…

- Naponta beszéltünk!

- Nem… soha… Csupán csak a sértéseink szálltak.

- Valóban… Soha nem beszéltünk még.

- Már nem is emlékszem, miért gyűlöltelek annyira…

- Valamilyen oka biztosan volt.

- Talán azért gyűlöltelek, amiért Te engem.

- Mert egy semmirekellő, nagyszájú bohóc vagyok?

- Nos, akkor úgy látszik tévedtem… de tudod jól, hogy nem erre gondolok.

- Hanem az ősi viszályra.

- Igen… Capuletek és Montague-k… Nézd Őket… Mind szomorú és elkeseredett… Miért kellett meghalnunk?

- Én a szerelemért haltam meg…

- És mit érsz vele? Én pedig azért, hogy Rómeó éljen. És mit érek vele? A halál értelmetlen…

- És békés…

- Lehet, hogy Te most jól érzed magad, de én nem…

- Nem érzem igazán jól magam. Üres vagyok. Különös ez az egész.

- Inkább bizarr. És fájdalmas… Vége van. Ennyi volt hát.

- Ennyi volt…

- Menjünk, Tybalt!

- Veled?

- Jobb híján… Hiszen ugye Te sem kívánod, hogy bárki, akit szeretsz, most itt legyen?

- Nem… soha…

A két élettelen testből két lágyan fénylő derengés vált ki és indult el egymás felé. Ők azonban élesen láttál a másikat, úgy, ahogyan életükben. Nem. Annál tisztábban. Sokkal tisztábban. Megálltak egymással szemben és csak nézték a gyászoló népet.

- Bárcsak megmondhatnám nekik, hogy jól vagyok.

- Szóval jól vagy?

- Igen… Már a sebem sem fáj. Mondjuk nem tudom, fájt-e egyáltalán.

- Az én fájdalmam nagyobb volt annál, mintsem, hogy igazán érezzem. Persze én gyorsabban haltam meg jóval, mint Te.

- De én sem éreztem. Nem az volt a fontos.

- Mindig is valahogyan így akartam meghalni, bár nem az Ő keze által…

- Ha belegondolok, nem lehetett volna jobb halálom. Most már bevallhatom, remek ellenfél voltál. Nemes halált haltam.

- Engem már nem érdekel. Semmi közöm ehhez a világhoz.

- Ez is egy hozzáállás, jó Tybalt.

- Jó? Gúnyolódsz?

- A holtak nem gúnyolódnak.

- Hagyjuk itt őket…

- Hagyjuk itt…

A két árny még egy utolsó pillantást vetett a gyászolók tömegére, majd a fénnyel eggyé váltak és a világ gondjainak súlya többé már nem nehezedett a vállukra.