Penna kézbevétele és letétele: 2007. szeptember 26.

Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne Doug Wright - tagadáshoz.

Figyelmeztetés: NC-17; megrázó tartalom és vulgaritás

Megjegyzés: A novellát a Sade márki játékai (Quills) c. film ihlette. Lehet, hogy aki nem látta a filmet, az nem érti majd teljesen a tartalmat. A lényeg azonban változatlan. Sade márki szól most pennámon át…

Utolsó leheletig

Jól figyelj, nyájas olvasó, mert olyan mese tárul most eléd, mit tőlem soha nem vártál! Elvétve akadnak benne csak szajhák, bár vér sok folyik majd, és a világ undora az, ami visszaköszön rád. Meglesz benne azonban most az igaz szépség is, mely nem csak a vérbő húsról szól. De azért arról is.

Charenton-i lakosztályom hideg kövéről, az emésztő magányból, kifosztott szobámból, és pőre testem vacogásából az Ő kedves, szomorú tekintete rántott ki. A lányka tekintete, kinek ajkai a rózsa szirmát hazudtolták, s kinek keblei úgy dagadtak, mint a kenyér tésztája a jó pék kezei alatt. Szomjazott egy utolsó kis történet után, mielőtt még a mi jó abbénk elküldi Őt máshová, valahová messze. Hibáztatnom nem lehetett Jézus buzgó kis rajongóját, csak védeni akarta ezt a drága gyermeket iszonytató önmagamtól, és azoktól a körülményektől, melyek akkortájt fellelhetőek voltak a házban. Élükön a képmutató, az ágyban komoly problémákkal küzdő Dr. Royer-Collard-dal, aki úgy gondolta, ha el akarja titkolni, mennyire egy nyomorult alak, akkor el kell hallgattatnia azt az embert, aki szót emel az ilyen hitszegő nyavalyásokkal szemben: jómagamat. Éppen ezért vagyok most nyelvhíján, vértől tocsogó szájjal, s vetem le soraimat saját ürülékemmel a falra. Minden egyebet elvettek tőlem, de legyőzni nem tudnak. Írásaim páratlanok, szereplőimmel azonban telis-tele van ez a sáros gömb, amit egyesek előszeretettel hívnak Földanyának. És ha már az anyáknál tartunk, ne álljunk meg itt! Haladjunk tovább egészen a női nemig, és térjünk vissza az egyik, ha nem a legnemesebb példányához: Madeleine-hez. A történetemet akarta hallani tehát, utolsó nagy mesémet, amelytől az angyalok sírva fakadnak, és a szenteknek lélegzete bennakad. Szomszédjaimon, a ház megannyi bolondján át suttogtam történetem a leányka fülébe, hogy Ő papírra vethesse, amint azt az abbé tanította neki. Ám az őrület elszabadult a házban. Az egyik eszelős, aki a tüzet imádta, rágyújtott egy vad nótára, és perzselni kezdte saját ágyát, és bárkiét, akit csak ért. Ostoba, egyszerű lények mind. Amilyen felfordulást csaptak, még az épeszűek is megvesztek tőle, én azonban nem rájuk figyeltem. Az egyetlen, amit hallottam, Madeleine velőt rázó sikolya volt. Ezer lakattal és lánccal zárt ajtóm mögül nem volt menekvés, nem siethettem segíteni neki. Nem tudhattam, hogy az én mesém lesz az, ami lángra lobbantja az egyik tohonya őrült, Bouchon vágyát, és a lánykába olyan helyekre váj lyukat, ahol soha nem volt még azelőtt.

Ugyanígy álltam láncra verve, mint most, mikor az abbé a minap meglátogatott. Keresztényhez nem illő dühvel rontott nekem, és hibáztatott a féleszű gyilkos helyett. Hisz én lázítottam - mondotta Ő. Pedig Madeleine volt az, aki szomjazta mesémet, Madeleine volt az, aki ilyen kísértésbe vitt, és meglett a böjt számára. Bár elhinném ezt én magam is! Bár arra gondolnék, hogy egy eleven lányka és egy agyavesztett disznó hibája volt csupán, no és az impotens orvosé!

Az abbé szerette Őt, de meghágni már puhány volt. Isten megkötözte a farkát, azt hiszem, ezért nem tudott mit felajánlani az éhes kis teremtménynek. És így a végem felé mindezért mégsem vagyok olyan nagyon bús. Szinte hálát adok! Szűzen halt meg Madeleine, érintetlenül. Hisz talán mindennél fájóbb lett volna, ha nem én szakajtom le virágját. Ám én sem voltam rá képes. Édes testét tisztesen temetik majd el, lelke pedig örök békére lel, a bolondok sikolya nem ér fel a Mennyekig. Már ha létezik ilyen hely. Ha létezik, biztos vagyok benne, Ő most onnan figyeli ezt a szánalmas alakot, engem, aki szart ken a falra annak ellenére, hogy nincs már egy szobalány se, ki kijuttatná művét a világba. Meglehet, talán mégse talál szánalmasnak. Talán megértően figyel, és vár már rám odafent. Így mindennek végén, akarok ebben hinni. Olyas helyben, ahol nincs sár, kosz, vér és húgy. Ahol nem érzem a test súlyát és emésztő fájdalmait. Ahol nem írhatom le rémségesen zseniális történeteimet, mert nem volna miről.

Madeleine. Köszönöm a csókjaidat, az édes szavaidat, a lelkes fiatalságod, a fürtjeid finom illatát, a cinkos kacajodat, örök szomjúságod, és hogy talán szerettél egy kicsit. Én Téged végtelenül szerettelek, bárhogyan csalódik most bennem nyájas olvasóm…

Zárom soraim eme nagy csattanóval. De Sade meséje véget ért.