Költemények a Harry Potter kapcsán

Éjszín talár lobog át az éjen,
Teremtett lélek nincsen mostan ébren.
A szél baljósan lengeti a sötét fákat
Kísértetvilággá emésztvén a tájat...

Halkan zúg fülemben az émelyítő dallam,
Halálsikolyok hangja marad halhatatlan.
Hátra már nem nézek, az éj elfed engem,
Megbánom még szörnyen, mit néhány perce tettem…

Arctalanok körülöttem csuklyában állanak,
Mind egyfele néznek, s magukba szállanak.
Félő ez a nézés, nem mer valós lenni.
Reszketeg a remény, nem marad már semmi .

Rettentő csend és rémült tekintetek,
Diadalos mosoly és hitetlen emberek.
Egy lépés még hátra, a remény elveszett,
Befogad a fátyol, s magam is elveszek...

In memorian Sirius Black...
Padfoot.LiVeS!
Tapmancs él és élni fog!

Az éj álarca elföd engemet…

A rejtes estében árnyak suhannak,
Hű szolgálói a félelmes Nagyúrnak.
Karjukon jel ég, szívükben gyűlölet,
Számukra a halál nem más, mint bűvölet.

Küldetésük iszonyat, dolguk förtelem,
Ellenük értelmetlen az értelem.
Életük a sikoly, létük a fájdalom,
Mely az áldozaté, szemükben szánalom.

Ernyedt testek köröttük, eltiport álmok,
A hold fényében mind démon látomások.
Feltűnik az égen a méregzöld Jegy…
Nincs itt az ideje, hogy bármit is elfeledj!

(a vers címe William Shakespeare Rómeó & Júliájából való)

Pár sorosak

Pára ül az ablakra, fülledt a levegő.
Sóhajok, s nyögések, minden tag remegő.
Izzadt test fedi a másik izzadt testet,
Szerelmes ajak vágyakozást sejtet. 

Démonok káosza

Démonok hangját hozza a szél,
Néha úgy érzem, az életem mit sem ér.
Ha a világ végtelen, én egy porszem vagyok,
De e nélkül a porszem nélkül a gépezet nem forog.

Démonok élnek fűben és fában,
Sokszor egyedül vagyok az átkozott világban.
Mindenben kételyem van és nem éri föl eszem,
Hogy lehetek én az Egy, a megismételhetetlen.

Démonok súgnak fülembe dallamot,
Erőm elhagy és gyűlölöm a holnapot.
De gyűlölöm a mát is és a szép kis életet,
Jöjjön már valaki és forralja fel véremet!

Kívül

Nézem e világot, különös és bizarr.
Néha kívül állok rajta, néha nem is zavar.
Megfelel e világ, ha sajátomban is lehetek,
És nem gátolnak szánalmas, hitszegő emberek.
Olykor a Pokol legmélyéből nézek föl rátok,
Van, hogy átható kacajom zengi be világtok.
Nem értetek engem, nem is nagyon kell,
Csak egyszerűen, milyen vagyok, fogadjátok el!

Maradnék tudatlan

Maradnék tudatlan, szívesen maradnék,
Gátat duzzasztó tudás nélkül élnék.
Nem jegyeznék neveket és hallatlan helyeket,
Másfele figyelvén használnám fejemet.

Tömérdek gondolat járná át elmémet,
Mégsem tudnék semmit, mit követel az "élet".
Oktalan és megvetendő műveletlen lennék,
Maradnék tudatlan, szívesen maradnék.

Eresszetek lárvák
  

Eresszetek lárvák, förtelmes kis férgek!
Beeszitek magatok és már mit sem értek.
Súlyossá vállok és mégis könnyű leszek,
Lehunyom szemem és érzem, elveszek.

Itt tenyésztek, tudom, e padok között szállván,
Tán elmúlik még valaha ez a szörnyű járvány.

Érezted-e...

Érezted-e valaha, hogy fásult a léted?
Érezted-e valaha, hogy üres az élet?
Érezted-e valaha, hogy eltépnéd a láncot?
Érezted-e valaha, hogy unod a világot?
Érezted-e valaha, hogy értelmetlen élned?
Érezted-e valaha, hogy nincsen már reményed?
Érezted-e valaha, hogy elsorvadsz és véged?
Ha érezted, szép lesz még az élet...

A varázslat körülvesz

A romos ház az kísértetlak,
A szobor pedig őrként áll,
Az öregember egy varázsló,
Ki most kiutat talál.

A piszkos üzlet mágikus hely,
A törött váza átjáró,
Az egész világ varázslatos,
De sokaknak nem látható...

Őszi káprázat

Elhagytam az otthonom, és kémleltem a tájat.

Egész napos nagy sétára éreztem a vágyat.

A szél édesen suttogott már rég kócos hajamban,

Lehunytam a szemem, és mosolyogva hagytam.

A kopott, hűvös földre néztem, és a látvány letaglózott,

Pislogtam hát egyet-kettőt, ám ott maradt, szilárdan ott:

A sárgult fűre egy terebélyes faárnyék vetődött,

A baj csak az volt, hogy nem volt fa az árnyék fölött…