Penna kézbevétele és letétele: 2006. március 24.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a John Kander - Fred Ebb - Fodor Ákos - tagadáshoz.

„57884-es számú fogoly. Neve: Luis Alberto Molina, 27 éves. Szexuális zaklatás, kiskorú megrontása. Tetten érték. Nyolc évre ítélték…”

A becsületes nevem Luis Alberto Molina, de mindenki csak Molinának hív. Kirakatrendező voltam a Montoyánál. Kiválóan végeztem a munkámat. Egyetlen egy próbababát sem hagytam szép és divatos ruha nélkül. Jól ment az üzlet. De nem csak az üzlet…

Úgy éreztem, Gabriel gyengéd érzelmeket táplál irántam, hogy sínen vagyok nála. Sokat beszélgettünk. Igaz, legtöbbször csak én fecsegtem. Pincér volt. Mindig kedves hozzám és mindig mosolygott. Igen, mosolygott, pont úgy, ahogy az a fiú is…

Nem gondoltam, hogy gyerek még. Nem ismertem előtte. Csábosan nézett felém, aztán besétált abba a mosdóba. Én meg utána. Végigsimítottam a hátán, Ő meg ismét rám mosolygott. Nagyon örültem. Nem sokan mosolyognak rám, inkább fintorognak. Ő meg olyan kedvesen nézett, és olyan szép cseresznye ajkai voltak… Ki gondolta, hogy ilyen fiatal?

Mire észbe kaptam, már hurcoltak is el a börtönbe. „Kiskorú megrontásának vétke miatt!” - mondták. Még anyától sem köszönhettem el. Szegény, szegény mama…

Azt hittem, végem van. Hogy pár nap alatt belehalok a bezártságba. A szobámban csupán néhány dolog volt, köztük egy vaságy, egy mosdókagyló, egy edény és egy kübli.

Undorodtam nem csak magától a helytől, a rozsdás rácsoktól és a dohszagú kövektől, hanem a személyzettől is…

Az őrök néhány napig csak be-benéztek a cellámba. Ilyenkor felkuporodtam az ágyamra és próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat. Egy napon aztán az egyik bejött, megmarkolta a hajamat, hátrafeszítette a fejemet és fenyegetőzni kezdett, hogy nagyon megbánom, ha nem teszek a kedvére. Mit tehettem volna? Elé térdeltem és csináltam, amit mondott.

Hatalmas elkeseredettségemben nem tettem mást, minthogy hagytam magamat. Néha ketten jöttek, egyszer még hárman is és mind ugyanazt akarták: vagy a számat, vagy a fenekemet. Szó nélkül odatartottam nekik bármelyiket, csak ne bántsanak.

Hetek teltek el, mire rádöbbentem, hogy valamelyest javíthatok a helyzetemen, ha kihasználom a képességeimet.

- Hé! Te! Igen, Te!

Az éppen ügyeletes őr a rácsomhoz sétált.

- Van egy ajánlatom. Ha hoztok nekem pár dolgot, amit kérek… Apróságokról van szó! Szóval akkor én önként is megteszem, amit szeretnél… vagy amit szeretnétek. Nem bánjátok meg. - elővettem a legkihívóbb énemet, és aznap szebben sminkeltem ki magamat, mint máskor. A szeme lángolni kezdett a vágytól, én meg csak elégedetten mosolyogtam rá. Tudtam, elértem a célomat.

Már másnap kaptam néhány csodaszép kendőt. Nagyon feldobta azt a sivár cellát. Életemben nem gondoltam volna, hogy néhány vacak rongy ennyi örömet okozhat.

Így még az őrökkel töltött pásztorpercek is – bár óráknak tűntek – kellemesebbek voltak. Nem ütöttek meg és nem is voltak olyan durvák. Tiszta haszon.

Mikor már teljesen nyeregben éreztem magam, elérkezettnek láttam az időt, hogy nagyobb dolgokat is kérjek.

- Ha nem olyan nagy gond… Kéne egy nagyobb fajta kép Auroráról. – suttogtam oda a kettesszámú őrnek a rácsaimat fogva.

- Hogy kiről?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Létezik tehát a földön olyasvalaki, aki nem ismeri az elragadó, gyönyörű és csodás Aurorát? Képtelenség. Ő minden idők legnagyobb dívája, a mozivászon koronázatlan királynője.

Elmagyaráztam ennek a műveletlen senkiházinak, kiről is van szó. Igazából szerintem csak annyi jutott el az agyáig, hogy valami híres színésznőcskéről kéne nekem egy kép. A magasztos szavak az egyik fülén be, a másikon ki. Nem foglalkoztam vele. A lényeg az volt, hogy teljesüljön a kívánságom.

Egy hét múlva Aurora már az ágyam fölött tündökölt. Miután megkaptam, órákon keresztül csak néztem Őt. Nem bírtam betelni a látványával.

Ő adott erőt az elkövetkező bő két évhez. Olykor beraktak hozzám valakit cellatársnak, de mind egy szálig hatalmas barom volt. Az egyik folyton rám mászott, és éjszakánként a fülembe lihegett, míg egy másiknak az volt a legfőbb mulatsága, hogy óránként leköpött. Szerencse, hogy hamar elvitték Őket.

Vágytam ugyan a társaságra, azonban koránt sem ilyenre. Beszélgettem is néha a szomszédos cellák lakóival, volt köztük néhány normálisabb egyed.

Aztán jött Ő…

„16115-ös számú fogoly. Neve: Valentin Arechipaz, 37 éves. Július 7-én tartóztatták le egy metróállomáson. Tetten érték, amint hamis úti okmányokat adott át politikai menekülteknek. A gyanúsított feltehetően egy terrorista csoport kulcsfontosságú tagja. A foglyot az állami fegyházba szállították, ahol a kormány ítéletére vár.”

Belökték a cellámba. Csúnyán összeverték. Letörölgettem a sebeit vizes ruhával, és ahogy lassan lemostam a vért, láthattam végre az arcát. Olyan nyugalom és elégedettség lett rajtam úrrá, amilyet már nagyon régen éreztem.

Két nap múltán végre kinyitotta a szemét. Egyszeriben nagyon izgatott lettem, és nekiálltam csacsogni. Bemutatkoztam neki, majd örvendeztem egy sort, mennyire klassz, hogy lakótársak leszünk. Boldogságom hamar lelohadt, mikor felemelte a hangját és csendre intett. Ezután még halkan próbálkoztam beszélgetni Vele, de nem hagyta. Befordult a fal felé és részéről befejezettnek tekintette a társalgást. Összeszorult a szívem. A fal mellé kucorodtam az ágyamon és némán figyeltem Őt.

Teltek a napok, én pedig számtalan próbálkozást tettem rá, hogy közel kerüljek hozzá. Nem pont testileg. Az is elég lett volna, ha van egy kedves szava hozzám. Nem volt…

Mindennek tetejében egy határvonalat szabott.

- Az a Te térfeled, ez pedig az enyém!

Megfelezte a cellát, majd elégedetten leült az ágyára. Olyan volt, mintha fojtogatnának. De nem adtam fel. Cselhez folyamodtam. Előhozakodtam a mi kis közös küblinkkel, amit elég nehéz lenne mind a kettőnknek használnia ilyen határokkal. Neki is volt azonban sütnivalója: középre helyeztette…

Nekiálltam mesélni az én elbűvölő és utánozhatatlan Aurorámról. Gondoltam, a filmek csak érdeklik. A filmek mindenkit érdekelnek. Különösképpen, ha ez az Istennő játssza bennük a főszerepet. Aurora…

Az a nő maga a tökély. Mindig méltóságteljes, mindig szép, a bőre, mint a bársony, a hangja, mint száz madár. Ő egyben a nappal és az éjszaka. Minden.

Persze, tudom én, hogy ezek mind szerepek. De kell egy ilyen világ mindenkinek. Egy kis zug, ahová mindig elbújhat. Egy olyan hely, ahol csakis az történik, ami szívünk leghőbb vágya. Egy olyan hely, ahol minden a kedvünkre való, még a szomorúság vagy a szenvedés is. A képzelet birodalma, ami csak a miénk, amit senki és semmi nem vehet el tőlünk. Ha az életünk tönkremegy, ha úgy tűnik, a dolgok végleg elromlottak, ez a mentsvárunk.

Az én világom főszereplője pedig Aurora. Aki hol egy őrjítő bombázó, hol ünnepelt orosz színésznő, hol pedig… a Pókasszony…

Az egyetlen szerepe, amit nem szívesen idézek fel. Bevallom, félek Tőle. Még kicsi voltam, mikor először láttam. Az a nő maga a Halál. Eljön érted, elragad az életből egy puszta csókkal. Rémisztő az egész. Megborzongok, ha csak az eszembe jut. Olykor felsejlik álmomban. Közeledik felém, körülötte a hálója. Sötét van és hideg. Hozzám hajol, én meg a mélybe zuhanok…

Erről persze nem igazán beszéltem Valentinnak részletesen, csak egyszer említettem. Nem akartam, hogy még pipogyább alaknak tartson, mint egyébként.

Reménytelennek tűnő próbálkozásaimat, amiket a barátság elérésének érdekében tettem, olykor megzavarta egy-egy őr, aki esetleg kapott az alkalmon, ha az én mindig lepcses számon újfent kicsúszott olyasmi, aminek nem kellett volna. Máskor pedig kétes külsejű alakokat vonszoltak Valentin elé…

- Ismered?

- Még soha nem láttam. - felelte mindig, szinte oda se nézve.

Kérdezgettem néha arról, miért is van itt pontosan. Nem adott igazán bő válaszokat. Aztán visszakérdezett, és mikor elmeséltem a történetemet, csak fújtatva nevetett rajtam.

- Komolyan nem tudtam, hány éves!

De Ő csak nevetett és lenézően fintorgott.

Néha komolyan nem értettem, mi vonz benne. Miért akarom mindenáron magamhoz láncolni.

Éjjelente álmatlanul feküdtem, és hol Auroráról álmodoztam, hol hallgattam Valentin szuszogását. Olykor motyogott álmában. Néhányszor kivehető volt egy név: Marta. Csak mosolyogtam, ahányszor kimondta. Nyilván a kedvese. Szerencsés nő…

Egy napon a börtönigazgató magához hivatott. Ajánlatot tett nekem: ha minél több információt kiszedek Valentinból, teljesítik néhány kívánságomat. Kaphatok pl. filmes magazinokat.

Rábólintottam, azonban eszem ágában sem volt bármit is kiadni róla.

Sok idő telt el anélkül, hogy bármi érdemlegessel szolgáltam volna. Ezt persze hamar megelégelték. Fogták és a folyosóról az összes rabot egy cellába zárták. Azzal fenyegetőztek, hogy nem is engednek ki minket. Mindenki jól tudta, arra várnak, hogy Valentin megtörjön. Volt, aki rosszul lett, volt, aki már nem is ébredt föl. Valentin azonban hallgatott és én sem mondtam ki az egyetlen nevet, amit tudtam.

Mikor ráuntak erre a vallatási módszerre, kiengedtek minket.

Az újabb merénylet nem váratott magára sokáig.

Az igazgató a lelkemre kötötte, hogy a következő étkezésnél a kisebbik adagot vegyem magamhoz. A másik mérgezett volt.

Nem sok híja volt, hogy Valentin kapja. Rájött azonban, hogy valami nincsen rendben azzal, hogy nekiadom a nagyobbik adagot. Szörnyen féltem. Attól is, hogy esetleg neki lesz baja, de attól is, hogy nekem. Odanyomta az orrom alá a mérgezett ételt és várt. Próbáltam csacsogással elterelni a figyelmét, hiába. Kénytelen voltam megenni a mérgezett ételt.

Még nekiálltam mesélni neki egy kicsit az én Gabrielemről, aztán…

- Fura. Nem érzem jól magam. A gyomrom… Azt hiszem, lefekszem egy kicsit.

Nyugodtnak tűnhettem, ám korántsem voltam az. Miközben Ő az első barátnőjéről mesélt, én az ágyon összekuporodva remegtem.

Kisvártatva letérdeltem a földre összegörnyedve és könyörögtem Valentinnak, hogy hívjon valakit most azonnal. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, ahogyan a hasam csikart…

Feküdtem a gyengélkedőn elernyedt testtel. Lassan belém folyt a tetemes mennyiségű narkotikum. Hallucinálni kezdtem. Mintha még az ápolók is énekeltek volna. Aztán hirtelen ott termett… anya.

Azt mondta, büszke rám. Hogy jó fiú vagyok, és soha nem hoztam rá szégyent. Hogy ne kínozzam magamat, nincsen miért. Drága anyukám… Az én legeslegjobb barátnőm. Megsimogatott és mosolyogva figyelt. Alakja halványodni kezdett, a szoba sötétjéből pedig kirajzolódott valami egészen más. Feljebb húzódtam az ágyon, ahogy közeledett felém… a Pókasszony. A gyomrom görcsbe rándult. Ez már nem a méreg hatása volt, hanem a félelemé. A szememben könnyek gyűltek. Ő pedig dalra fakadt. Iszonytató, csodás dalra. Győzködni próbált arról, hogy Ő csak jót akar nekem. Biztosított arról, hogy eljön, ha hívom Őt. Én nem akartam ezt! Ordítottam, üvöltöttem, hogy tűnjön el. Szólt még kicsit az a bódító dallam, majd egyre elhalkult, és ismét összefolyt a világ. Teljesen elkábultam.

Visszatértem a cellámba és Valentin most valahogy más lett. Nem volt velem olyan goromba, már nem ordított. Sőt, mesélni kezdett, miközben egy kis harapnivalón csámcsogott. Örömmel hallgattam ugyan, ám közben tartottam tőle, hogy ez az étel is mérgezett. Kértem, hogy egyen lassabban, de Ő csak beszélt és olyan részletekhez ért, amikről már nem szabadott tudnom. Ha én tudom, más is megtudhatja. Kiszedhetik belőlem, én gyenge vagyok, én nem bírom a kínzást.

Már éppen rászóltam volna, hogy hallgasson, amikor tartása meggörnyedt és eldobta a tálját. Odaléptem hozzá és csak figyeltem. Lestem minden rezdülését, hogy segíteni tudjak. Mégis sikerült megmérgezniük. Hasmenése támadt, gyorsan maga elé rángatta a takaróját. Tudtam, hogy így úgysem maradhat.

- Tisztába teszlek! - ajánlottam föl neki. Vonakodott először, de túl gyenge volt ahhoz, hogy igazán tiltakozzon. Lehúztam a nadrágját, hoztam vizet egy edényben, egy rongyot és lemostam róla a mocskot.

Nagyon kellemetlenül érezte magát. Szégyennek érezte, pedig nem volt az. Ugyan, édes Valentin…

- Ti meg mit csináltok? - lépett a rácsaink elé az egyik őr. Felpattantam és behúztam a függönyt.

- Mégis mit gondolsz? - kérdeztem vissza.

Motyogott valamit a rácsok mögül, majd továbbállt. Azt hitte, szeretkezünk.

- Nagy vagy, Molina… - nézett fel rám mosolyogva Valentin.

- Te is… - vigyorodtam el kajánul a nadrágja felé pillantva.

Fölsegítettem az ágyra.

- Kedves emebr vagy Te, Molina… - suttogta hálásan, majd álomba szenderült. Meghatottan takargattam be.

Az jutott eszembe, hogy ha lány lennék, most biztosan mellé feküdhetnék. Ha lány lennék, talán tetszenék neki. Ha lány lennék, meghálálná még, hogy tisztába tettem. Ha lány lennék…

Lánynak kell születni. Egy lánynak csodás a világ. Egy lányt körül rajonganak. Szép ékszerei vannak. Egy lányt virágözön lep el. Fürdővize báj és kéj…

Persze, mindenki azt kérdezi, miért akar nő lenni, aki férfinak született. Ezt csak az értheti, aki félreszületett. Aki kapott egy testet, amit nem érez magáénak. Egy testet, amibe be van zárva, beskatulyázták és nincsen kiút. Hiszen, ha az adott testhez szabott feltételeknek nem felel meg, akkor furcsa lesz és különc. Ilyen vagyok én is. Nem akarnék én feltűnő lenni, kirívó. Csak lány. De nem lehetek…

Az őrök mégis el akarták vinni Valentint, de egy kis hazugsággal elsimítottam a dolgokat.

A drága pedig lassan rendbejött és olyan kedves volt velem, mint még soha. Aztán egyszer arra kért, meséljek neki az egyik filmemről.

Kitárult előttem a világ és szárnyra kaptam. Előadtam neki a Szentpétervár lángjait. Kicsit pajkosan, kicsit mókásan. Tetszett neki, nagyon tetszett. A képzeletemben Aurora mellett, aki most Tatjanat, az orosz dívát alakította, én voltam a szolgalány, Valentin pedig a hősszerelmes. Mennyire jól állt neki ez a szerep, Istenem!?

Valentin is mesélt. Az Ő filmje koránt sem volt olyan romantikus, és olyan szép, mint az enyém. Az rideg volt és sivár. Az élete… A gyermekkora és a forradalom, amiben annyira hitt.

Az igazgató ismét magához hivatott. Odavezettetett egy telefonhoz, és azt mondta, felhívhatom az édesanyámat. Kapva kaptam az alkalmon, már tárcsáztam is. Mikor meghallottam a mama hangját, mindenem beleremegett a boldogságba. Halk volt, éreztem a hangján, hogy fáradt. Inkább beszéltem én. Megígértem neki, hogy olyan hamar meglátogatom, amilyen hamar csak tehetem. Fájdalmas volt elköszönni tőle, ám az időm lejárt. Az igazgató odalépett hozzám és azt mondta, holnap már otthon is lehetek, elengednek a jó magaviseletemért, csak neveket kér cserébe…

Az agyam lázas munkába kezdett… Hazudhatok. Találhatok ki néhány nevet. Hamisakat. Én is szabad leszek és Valentinnak sem esik bántódása. És láthatom anyát. És végre elszabadulhatok erről az iszonyatos helyről, ami már annyi ideje szolgál lakhelyemül.

Megegyeztünk hát, én meg vonultam is vissza a cellámba a jó hírrel együtt.

Valentin értesülvén szabadulásomról, közelebb lépett hozzám és arra kért, tegyek meg neki valamit odakint.

- Nem! Nem! Én nem akarok belekeveredni ebbe! – visszakoztam.

Arra hivatkoztam, hogy engem nem érdekelnek ezek a forradalmár dolgok, ez nem az én asztalom. Úgy tűnt, sikerül Őt eltántorítanom.

Néhány hosszú másodpercig csak némán néztem. Bármit feláldoznék érte. De tudom, nem lehet az enyém. Ha csak egy kicsit lehetne… Mindent megadnék.

Még közelebb húzódott és… azt mondta, le akar feküdni velem. Még mielőtt elmegyek.

Az egyik részem lángolt és borzongott, míg a másik megrémült. Végül ez utóbbi kerekedett felül. Kijelentettem, ha mindezt szánalomból teszi, abból nem kérek. Bizonygatta, hogy tényleg akarja.

Behúzta a függönyt, és végigsimított az arcomon. Mindenemet neki ajánlottam és Ő élt is mindenemmel. Az örömöm határtalan volt, ahogy a bódultságom is. Ahogy egymáshoz simultunk, nem érdekeltek a rácsok, sem a mamlasz őrök. Csak Ő, az én Valentinom. Izzadt, forró testünk lüktetett a vágytól, a csendet csak kéjes szuszogásunk zavarta meg. Boldog voltam… Igazán boldog.

Őt ölelve aludtam el, az Ő illatát szívva magamba. Végre megtaláltam a helyemet. Végre biztonságban voltam. Az Ő karjaiban… Édes Valentinom…

Másnap reggel, amint felkeltem, nekiálltam csomagolni. Magamra kaptam egy a külvilág számára is valamelyest elfogadható ruhát, aztán Valentinra néztem. Mondani akart valamit. Várt egy kicsit és lágyan szólt.

- Szeretném, ha átadnál egy üzenetet…

- Nem, nem…

Utasítottam vissza ismét. Tovább próbálkozott, mintha meg se hallotta volna a szavaimat.

- Hagyj békén, mert elárullak! – ordítottam rá végül magamból kikelve.

Kínos csend ült a cellára. Nem mertem a szemébe nézni. Arra vártam, hogy Ő lépjen valamit.

- Akkor csak azt ígérd meg, többé nem hagyod, hogy megalázzanak…

Alig hittem a fülemnek. Odafordultam hozzá. Ajkaink lágyan találkoztak… Ezért az egyetlen csókért odaadtam volna a lelkemet is. Életem talán legszebb pillanata volt.

- Mondd azt az üzenetet! – adtam meg magamat végül.

Valentin a fülemhez hajolt és belesúgta. Olyan egyszerűnek tűnt az egész. Néhány szó virágnyelven. Mi sem egyszerűbb, mint ezt átadni?

Elbúcsúztam Tőle, majd a kijáratnál odanyújtottam egy fecnit az igazgatónak néhány hamis névvel.

Elégedett sétáltam ki a Fal mögé. Elégedett… Ez erős kifejezés. Boldog voltam, hogy újra kint lehetek, ám fojtogatott a tudat, hogy Valentint talán már soha nem látom. Azonban azt ismételgettem magamban, hogy így kellett lennie. Így volt ez szép és varázslatos.

Az első utam haza vezetett, anyához. Semmit sem változott. Ölelgetett és csókolgatott, a szívemet pedig melegség járta át. Mégsem volt minden rendjén.

Felkerestem a régi munkahelyemet, a Montoyát. Más lett a stílus némileg, a kollegák viszont ugyanazok voltak. Ismét munkába állhattam volna, de nem bírtam koncentrálni.

Végső mentsvárként Gabrielhez rohantam, aki viszont ridegen visszautasított. Nem rázott meg annyira, mint gondoltam.

Az egyetlen reménysugár, amibe még kapaszkodhattam, az üzenet volt, amelyet Valentin rám bízott. Elmondtam mindent anyának és megkértem, hadd menjek le az utca másik felén álló fülkéhez. Tiltakozott, azt mondta, nem akar megint elveszíteni. Végül aztán rábólintott. Magamhoz öleltem és már rohantam is el.

Felhívtam Martat. A hangja nem volt kellemesnek, vagy szívélyesnek mondható, én mégis tolmácsoltam neki Valentin szavait, melyet Sas álnéven üzent: „Feltámadt Krisztus.” Marta köszönet helyett azt hajtogatta, nem érti, miről beszélek.

- Él, szereti magát! – tört ki belőlem.

- Hagyjon békén, én ebbe nem akarok belekeveredni! – förmedt rám.

- Én sem akartam.

Lecsaptam a kagylót és elrohantam. Láttam, hogy az utca túloldaláról figyelnek. Nem voltam elég gyors. Elkaptak, erőszakosan rángatni kezdtek, és a fejemre húztak egy zsákot.

Különös. Nem volt félelem bennem. Teljesen tiszta fejjel azon töprengtem, hogyan tovább. Egészen mostanáig…

Lekapják a fejemről a zsákot és elhangzik a megszokott mondat:

- Ismered?

- Még soha sem… - válaszolná Valentin a rácshoz bilincselve, ám észreveszi, kiről van szó. Ahogy a szemembe néz, már nem érdekel semmi. Már nem fáj semmi. Nyugodt vagyok.

Az igazgató fenyeget, hogy megöl, ha nem beszélek. Valentin azt mondja, tegyem, amit mondd! Bármit. Elmosolyodom, és fecsegni kezdek. Megkérem Valentint, hogy írjon majd anyának és Gabrielnek. És arra is, hogy ne vegye le rólam a szemét. Valentin szinte már könyörög, hogy mondjak valami érdemlegeset, amivel megmentem az életemet, Őt pedig tönkreteszem.

- Hát, nem lenne vicces, ha mindez igaz volna? – tárom szét a karomat szélesen mosolyogva. Hiszen ez az egész csak egy tragikus végű romantikus film. A nagyfőnök egyre idegesebb. Üvölt, hogy „szétélövi ezt a szaros buzit, ha nem beszél”.

- Szeretlek… - szólok áhítattal figyelve Valentint. Tudom, ez az utolsó szavam.

Hatalmas durranás és teljes sötétség…

Egyszerre aztán fény és csillogás. Csodaszép, hófehér, elegáns ruhában sétálok be egy színpadra. A közönségben ott ül anya, Gabriel, a börtönigazgató, az őrök, az én Valentinom… Mindenki. Tapsviharral köszöntenek, én pedig táncra perdülök, és dalolni kezdek.

A filmekről, az életemről… Arról, ki voltam egykor és kivé lettem, mikor megismertem Őt, Valentint. Aki csodálatosabb a legszebb filmnél is, mégis valóságos. Nem csak egy szép álomkép. Ő tényleg létezik. Én pedig ismerhettem. Ismerhetem Őt.

Odalép hozzám és eljátsszuk a Szentpétervár lángjait. Most azonban én vagyok az, akit a karjaiban tart. Valentin, az én hősszerelmesem. Annyira boldog vagyok…

Már szinte el is felejtem, hogy létezik, mikor elém áll… a Pókasszony. Lassú táncba kezdünk. Mélyen a szemébe nézek, a félelmemnek nyoma sincs. Felszegett fejjel, egyenes tartással lépek elé. Odahajolok hozzá és megcsókolom. Ezzel a filmemnek vége. Hallom, ahogy a közönség egy emberként énekli:

Úgy hívták, Molina...