Megjegyzés: ezt a novellát a Madách Színház rendezőasszisztensi pályázatára írtam. Ez már a második fordulóra készült, ugyanis az első fordulót holtversenyben nyertem meg egy fiatalemberrel a Molina, a lökött köcsög c. alkotásommal indulva. (ez is hamarosan felkerül!)

Viribus unitis

Ezen első szavak naplóm lapjaira vetve 1853 augusztusában.

Már régen elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy még én magam sem tudom követni őket. A legnagyobb probléma pedig az, hogy nem oszthatom meg mindegyiket azokkal, akik körülöttem élnek. Nem is tartozik rájuk, ám nem is szívesen mondanám el nekik.

A mai napon a kihallgatóterembe hoztak egy magyar nemesasszonyt. Elébem vonszolták, a fia életéért könyörgött. Mélyen a szemébe néztem, ezt nem lett volna szabad. Elutasítottam a kérését, nem tehettem mást. Azonban a tekintetét soha nem felejtem el. Valójában Ő az oka annak, hogy ezen a napon tollat ragadtam és írásba kezdtem. Kinek mondhatnám el, mily fájdalom volt kimondanom azt az egyetlen szót, amellyel egy embert taszítottam a halálba? Meg kellett tennem, ezt kívánta az államérdek. Mit szívem diktál, meg nem hallhatom.

Egy császárnak mindennél előrébbvaló kell, hogy legyen a birodalma. Ha ez az egy nem szenved, talán több másik szenvedett volna. Annak az anyának a halál volt a szavam, a többi számára az élet.

Jól döntöttem. Nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret. Nem kéne…

* * *

Szerelmes vagyok. Mennyei érzés. Elisabeth-nek hívják, Heléne mellett a másik első rangú unokatestvérem.

Ahogy megláttam a bálon, tudtam, hogy nem kell soha senki más, csakis Ő. Igazság szerint Heléne volt az, akit nekem szántak, ám nem az égiek. Anyáink dühösek, nem így képzelték el, a terveik dugába dőltek. A legtöbbször ez a sorsa a jól kitalált és előre meggyártott tervek. Főleg, ha szerelemről van szó. Ez pedig az.

Csak Vele táncoltam egész este. Nem bírtam betelni a szépségével és még most sem bírok.

Elvonultunk a tömegtől, és nekiajándékoztam a láncomat a szerelem zálogául. Őszintén megvallottam neki az érzéseimet, mindegyiket. Soha, senki előtt nem nyíltam meg még így.

Tartok tőle, hogy nem mindig érzi majd jól magát mellettem, hogy a korlátok majd közénk állnak.  Ott az a sok átkos munka, ami széttiporhat minden álmot. Egy birodalom súlya nehezedik majd a vállunkra. Ezt nem mindenki bírja el. Azt felelte minderre, nem érdekli semmi más, csak én.

Bolondos egy dolog ez a szerelem. Minden igaz, amit eddig erről az érzésről hallottam. Az ember magára sem ismer, ahogyan a másik szemébe néz. Mintha kicserélték volna. Mintha sokkal jobb ember lenne.

Elisabeth-tel akarom leélni az életemet. Mindemen az övé. A vágyam, az álmom, a szívem.

* * *

Elisabeth és én megesküdtünk a bécsi Augustinus templomban. Hatalmas felhajtás volt, ahogyan várható volt. Láttam rajta, hogy zavarba jön tőle. Próbáltam minél többször elkapni a tekintetét és megnyugtatni. Sikerült.

Ahogy kimondta az igent, szívem repesett, lelkem szárnyra kapott. Az én számból szinte kiszakadt a szó, nem bírtam volna magamban tartani. Ám mindeközben furcsa, baljós érzés lett rajtam úrrá. Nem tudnám megmondani, mi volt az. Mintha egy rettentő árnyék szállt volna a templomra. Lehet, hogy csak képzelődtem.

A bál kifejezetten kellemetlen volt. Ha nincs ott Elisabeth, szó nélkül kisétálok a teremből. A nemes urak és hölgyek úgy méregettek minket, mintha portékák lennénk, amelyeket megvenni készülnek. Sokan összesúgtak a legyezőik mögött, közben nem átallottak minket bámulni. Rémes egy népség.

Ahogy táncoltam hitvesemmel, hirtelen történt valami. Ismét valami megfoghatatlan, talán csak egy egyszerű képzelgés. A pillanat egy töredékére úgy éreztem, Elisabeth-et valami láthatatlan erő elragadja tőlem. Pedig a karomban tartottam, és egy szempillantásra sem engedtem el. Mégis erre a szinte nincs is időre mérföldek választottak el tőle. Nem tudom, pusztán én vetítettem-e ki rá az érzéseimet, mindenesetre a szemében a saját értetlenségemet és félelmemet láttam. Gyáva voltam rákérdezni.

Talán a nászéjszakánkat is mindezek befolyásolták. Főként a bámészkodó népség. Elisabeth átölelt ugyan, de nem teljes odaadással. Szinte alig.

Mikor teljesen magunkra maradtunk, azt hittem, már minden rendben lesz. Nem így történt. Most Vele kéne lennem, én azonban megkíméltem Őt a násztól. Hogyan tehettem volna meg, mikor láttam, hogy fél? Nem, ez nem egyszerű félelem volt. Megértem Őt. Az embert ilyesmire kényszeríteni nem lehet, márpedig Ők ezt tették. Lefogadom, holnap számon kérik majd, beteljesült-e a nász. Hiszen ez feltétele a trónörökös születésének.

Jól cselekedtem. Bűn lett volna Őt olyasmire kényszerítenem, ami rosszul esik neki. Ilyen körülmények közt amúgy sem termékenyült volna meg, ebben biztos vagyok.

Inkább eljöttem és megkértem, pihenje ki magát, hogy friss legyen holnapra. Most én is aludni térek.

* * *

Ostoba vagyok. Még alig telt el egy nap a házasságunkból és én máris magamra haragítottam.

Elárultam anyámnak ma reggel, hogy nem teljesült be a nászunk. Ő nem szólt erre semmit, úgy tűnt, nem érdekli, majd felébresztette Elisabeth-et és a szemére hányta, ám nem csak ezt, hanem minden mást is. Nem tartja Őt méltónak hozzám. Arra törekszik, hogy beleverje Sissibe az etikettet, hogy igazi úri hölgy legyen. Igaza van, hiszen egy császárnénak példát kell adnia.

A feleségem úgy érzi, cserbenhagytam. Szívem szerint mellé állnék, ám az eszem azt súgja, anyámra kell hallgatnom. Lehet, hogy néhány év távlatában kedvezőbb lenne a feleségem pártját fogni és nem hagyni, hogy anyám parancsoljon neki, azonban úgy vélem, egyszer még hálásak leszünk neki mindezért.

Kemény asszony és határozott a stílusa, csak meg kell szokni, ennyi az egész. Nekem már sikerült.

* * *

Szörnyen kevés az idő, amit Sissivel tölthetek. Ritkán térek csak haza, ilyenkor forrón átölel, én pedig azt kívánom, bár soha többé ne kéne elmennem. Mintha ezekben a pillanatokban halmozódna fel minden külön töltött perc… óra… nap…

Kötelességem a népemet szolgálni, és titkolni az érzéseimet. Csak ez a toll és ezek a lapok mesélhetnének róluk. Ám nem teszik, hű és igaz barátok, köszönet érte!

* * *

Gyermekünk lesz. Ha csak rágondolok, máris minden könnyebb. Persze, még több hónap van a világra jöttéig, de jól tudom, milyen gyorsan pereg az idő. Alig kapok majd észbe, és már a karomban tartom.

* * *

Megszületett Sophie. Édesanyámról kapta a nevét. Gyönyörű kislány.

Sissinek nem tetszik, hogy az anyám gondoskodik a neveltetéséről. Pedig prímán bánik a gyermekekkel, én nyugodt szívvel rábízom. Egyébként is fölöslegesnek tartom a harcot a mamával. Van így is elég gond. Elisabeth nem képes rá, hogy a józan eszére hallgasson. Bár néha úgy tűnik, neki az esze sem azt diktálja, amit kéne. Túl szabad.

Nem tudom, meddig bírom még elviselni a folytonos harcot, ami anyám és Elisabeth közt zajlik. Természetesen mindkettő elvárja, hogy mellé álljak, ám egyikük sem gondol bele egy percig sem, mennyire nehéz ez. Hogyan választhatnék a nő között, aki az életemet adta és a nő között, aki éltet?

* * *

Elisabeth ismét várandós. Végre megint boldognak látom. Az állapota pedig még szebbé teszi. Egyszerűen virágzik. És oly könnyű, hogy így mellettem áll.

* * *

Régen írtam már. Ezer volt a dolgom, és még több a mondanivalóm, csak az érkezésem az elmondásukra kevés.

Megszületett a második leányom, az első pedig halott…

Kérleltem Sissit, hogy jöjjön el velem Budára, mert jól tudtam, mennyire szeretik Őt a magyarok. Úgy gondoltam, jót tesz majd a politikának. Kijelentette, hogy csak akkor hajlandó velem tartani, ha visszük a gyerekeket is. Beleegyeztem, ezzel életem egyik legnagyobb hibáját elkövetve.

Megbetegedtek, Sophienak nagyon magas láza volt, nem is élte túl.

Még most sem bírom elhinni. Elisabeth sem. Napok óta úgy jár-kel, mint aki csak félig él. Nem tudom, mikor lesz képes túltenni magát rajta.

Nekem legalább ott van az ezer teendő. Elfoglalom magam, nincsen időm a gyászra, nem merülhetek el benne. Az iszonytató érzés viszont mindig bennem dübörög, és ismét fölénk nőtt az a bizonyos árnyék…

Nyugodj békében, édes Sophie!

* * *

Sissi terhes, de nem boldog. Néha úgy tűnik, mintha rejtegetné az egyre növekvő hasát. Talán fél tőle, hogy megint elveszíthet egy kicsit. Szegény drágám…

Borzalmas a helyzet. Úgy érzem, minden egyes lépésem hibás. És nem csak én gondolom így. Folyton visszahallom, nem csak az udvarban, mindenütt ezt beszélik. Nem tudok eleget tenni a kötelességeimnek, és ahogyan ez a gondolat nyomaszt, újabb hibákat követek el. Reménykedem azért még valamilyen csodában…

* * *

Fiam született, Rudolfnak hívják. Nem volt könnyű a szülés, Sissi hallucinált közben. Lázadásról beszélt, vörös zászlókról, és a fiunkról. A későbbiekben nem faggattam erről, talán nem is emlékszik már rá.

Édesanyám Rudolfot is gondjaiba vette. Jó nevelést fog kapni, még ha Elisabeth kételkedik is ebben.

* * *

Az imént felkerestem a feleségemet. Jó lett volna a fárasztó nap után a karjaiban álomba szenderülni.

Bekopogtam hozzá, és már szinte könyörögtem, hogy nyisson ajtót, öleljen magához és vigyázzon rám. Hosszú percek multán kikiabált, hogy menjek az anyámhoz, ha olyan fontos nekem. Ha fontosabb nála. Nem értettem, mi lelte hirtelen. Kiderült, Rudolf miatt haragszik, amiért káplárokra bíztuk. Végre ajtót nyitott nekem, bár ne tette volna. A szemei villámokat szórtak, amikor egy pillanatra rám emelte a tekintetét.

A kezembe nyomott egy papírost. Ultimátumot fogalmazott.  Maga akar gondoskodni a gyermekei neveltetéséről. Ha nem akarom elveszíteni, teljesítenem kell.

Magára hagytam. Legalábbis ebben reménykedek… Őrültségnek hangozhat, de úgy éreztem, van valaki a szobában rajtunk kívül. Mégsem rágalmazhatom meg a feleségemet, hogy bújtat előlem valakit. Igazából nem is hallottam, vagy láttam semmi szokatlant, egyszerűen csak éreztem. Jó ég, féltékeny vagyok! Nevetséges vagy, Franz, egyszerűen nevetséges. Mégis miért csalna meg és egyáltalán kivel? Badarság az egész…

Most azon tűnődöm, mitévő legyek.

Nincsen sok választásom. Ha elhagyna, abba belehalnék. Semmi nem ér annyit, mint Ő.

A kormányzás az csak színház. Ott nincsen valós érzelem, csak a realitás. Itt és most azonban nincsen helye. Sissi többet ér nekem, mint az egész birodalom. Önzőnek tűnhetek, talán az is vagyok. Nem akarom Őt elveszíteni.

Megerednek a könnyeim e sorokat írva. Nem bírnám elviselni, ha Sissi nem állna többé mellettem. Ha nem őrködne az életemen. Bármit megteszek, amit csak kér. Legyőzött…

* * *

A budai Mátyás templomban a fejemre helyezték a szent koronát. Immáron nem csak osztrák császár, magyar király is vagyok. Sissi pedig Ausztria császárnéja és Magyarország királynője. Mindenki azt mondja, fejedelmi pár vagyunk. Anyámat és holdudvarát kivéve.

* * *

Megbocsájthatatlan bűnt követtem el. Megcsaltam a feleségemet, és ha ez nem volna elég, most miattam beteg.

Annyira elhidegültünk egymástól az utóbbi időben, az a lány pedig olyan őrjítő, olyan kívánatos volt. A magamévá tettem, mint valami kiéhezett ragadozó, egy vadállat.

Vétettem a házasság szentsége ellen, ám Sissi minderről mit sem tudott, míg én ostoba az ágyamba nem vittem, és meg nem fertőztem azzal a kórral, amelyet az ismeretlen hölgytől kaptam el.

Mocsokba rántottam Őt. Egy olyan bűnért bűnhődik, amit én követtem el ellene.

Anyám meg csak fölényesen mosolyog mindenen, mert „Ő megmondta, hogy ez lesz a vége, Ő mindig is ellenezte ezt a frigyet.” Esküszöm, örül Sissi betegségének. Vége, elegem van, nem bírom tovább. Megyek, és most azonnal beolvasok neki. Hadd tudja meg végre, mit gondolok róla! Nem tűröm többé, hogy viszályt szítson köztem és a hitvesem közt. Nem érdekel, bármit mond, többé nem hagyom magam és a feleségemet sem megalázni, sem a sárba tiporni. Ugyan Tőle kaptam életemet és trónomat is, nincsen joga ezt művelni velem. Eddig próbáltam magammal elhitetni, hogy Ő csak jót akar, ám rá kellett jönnöm, örvend, ha árt.

Abbahagyja intrikáit, és belenyugszik, hogy bármit tesz, én Sissihez tartozom. Nem tűrök ellentmondást.

* * *

Fogalmam sincs róla, merre járhat éppen a feleségem. Állandóan úton van, én meg csak írom a leveleket, és pusztán remélni merem, hogy eljutnak hozzá és olvassa őket. Néha felel, de nem bánik valami bőkezűen a szavakkal. Remélem, jól van, és nem hagyja, hogy betegsége eluralkodjon rajta! Szép nap lesz, ha arcát újra láthatom.

Mama meghalt. Annyira egyedül vagyok. Ének óta a magány az egyetlen igazi társam. Hatalmas szükségem lenne Rád, Sissi…

Rudolf már elmúlt 25 éves, és mit sem tudok róla. Kétes emberekkel barátkozik, és kényes úton jár. Nincsen erőm hozzá, hogy megfékezzem, nem vagyok képes hatni rá. Gyere haza, Sissi!

* * *

A fiam elárult. A hátam mögött szövetkezett. Összeesküdött ellenem néhány lázadóval. Mit szólhatnék mindehhez? Soha nem feltételeztem volna róla ilyesmit. Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam példás és odaadó apa. Sajnálom, viszont ez akkor sem mentség. Az ember nem szúrhatja hátba az apját. Miféle ember az ilyen? Szégyen. Hatalmasat csalódtam benne. Hatalmasat csalódtam a világban. A feleségem pedig nincs itt, hogy oltalmat nyújtson, hogy megvigasztaljon, hogy átöleljen. Mintha nem is létezne már.

Lehet, hogy van valaki más. Már akkor is gyanús volt, mikor még viszonylag rendben mentek a dolgok. Rengetegszer elvonult írni. Lázasan körmölte a sorokat, amelyekből egy szót sem ismerek. Nem mutatta meg őket soha. Talán azért, mert Neki szánta? Annak a másik férfinak? Sokszor, ahogyan rám nézett, mintha az esze egészen máshol járt volna. Talán Ő járt a fejében? De ki lehet az? Ki az a nyomorult gazember, aki elvette tőlem?

Állj! Túl sokat kombinálok. Honnan veszem, hogy lenne bárkije is? Senki nem hibáztatható azért, mert elhagyott, csakis én magam.

Eszem: elhagyott Téged, Franz, elüldözték a korlátokat körülötted, a parancsolgatás, a rabság. Nem arról van szó, hogy nem szeret. Mi sem állna köztetek, ha nem volnál császár.

Szívem: van valakije. Ugyanaz, akit az ultimátum átadásakor rejtegetett a szobájában, ugyanaz, akinek verseket írt és ugyanaz, aki most kárpótolni próbálja egy ilyen mihaszna férjért…

* * *

Rudolf meghalt. Öngyilkos lett. A felesége már csak nyűg volt a vállán. Az anyja nem állt mellette az utóbbi időben, az apja soha. Bocsáss meg, drága fiam!

Nyugodj békében!

* * *

Sissi ma éjszaka végre hajlandó találkozni velem.

* * *

Találkoztunk. Ahogy ott állt a holdfényben, gyönyörűbb volt, mint bármikor. Elterveztem, hogy tartani fogom magamat, nem borulok rögtön térdre előtt, és kezdek el rimánkodni. Azonban ez az elhatározásom is a tervek leggyakoribb sorsára jutott…

Kérleltem, hogy jöjjön haza. Remegve könyörögtem. Elmondtam neki, mennyire szeretem. Hogy összetartozunk, hogy közös a sorsunk, hogy én ezt még mindig így gondolom.

Mi olyan nehéz ebben? Az lenne a feladatunk, hogy vigyázzunk egymásra. Mint régen. Együtt megöregedni, békében élni.

Ha csak egyszer megpróbálná az én szememmel nézni a világot, talán megértene. Tudom, Ő heves természetű és szabadságra vágyik. Nem is Ő lenne, ha egy percig is nyugton tudna maradni. Én így szeretem.

Elsápadt bennünk a fény. De miért kellett így lennie? A magány az nem segít. Mi haszna van abból, ha eldob magától? Régen szeretett. Tudom, hogy szeretett és a szemében még ma is látok egy aprócska szikrát abból az egykori lángból. Még sikerülhetne ismét tűzzé csiholni. Ám ehhez két ember kell, én egymagam kevés vagyok.

Eltaszított magától. Nem adom fel! Harcolok érte, amíg csak jártányi erő van bennem. Rá fog jönni, hogy mellettem van a helye.

* * *

Rettentő álmot láttam. A legijesztőbb talán az volt benne, hogy annyira valóságosnak tűnt…

Egy ócska hajó fedélzetén voltam, amely a tenger közepén hánykódott. Úgy dobálták a bőszült tajtékok, mintha bármelyik pillanatban felborulhatna.

Egy őrült a cselszövő sátáni kacaja közepette tűzre vetett néhány szerencsétlent. Ismerősek voltak. Az az eszement üvöltött is szörnyű tette közben, a nép zsivajától azonban alig hallottam, mit. Egyetlen egyet tudtam tisztán kivenni, a saját nevemet. Mikor megszólított, a hajó megrázkódott és egy férfi állt elém.

Ő volt a hajó kapitánya. Kérdezősködni, faggatni kezdtem, miféle hely ez és mit keresek én itt. Azt felelte, nem tudhatja, hiszen ez csak az én rémálmom…

Minden teljesen szürreális volt, mégis rémisztően igazi. És mivel a valóságnak hittem ezt az iszonyatos képzelgést, megrémültem, hogy a feleségemet nem látom sehol. Felmerült bennem a borzalmas gondolat, hogy talán Ő volt az egyik nő, akit tűzbe vetettek. Kiszakadt belőlem a kérdés: hol van a császárné?

A süllyedő hajó kapitánya így felelt: Enyém Elisabeth…

Téboly az egész. Valóban megjelent volna álmomban az a férfi, aki elragadta tőlem a nejemet?

Én mérhetetlenül ostoba, vitába kezdtem Vele, kié Sissi. Érveket sorakoztattam fel, Ő mindannyiszor visszavágott. Világossá vált számomra, hogy a félelmem nem volt alaptalan: viszonyuk van. Próbáltam elbizonytalanítani, próbáltam megfélemlíteni, azonban erre az alakra semmi nem volt hatással. Magabiztosan állt a metsző szélben a hánykolódó hajón, én pedig egyre gyengébbnek és egyre tehetetlenebbnek éreztem magamat.

Azt állította, Ő szabaddá tette és széttöri majd a láncát. A szívem ekkor megszakadni készült, és szám hiába ontotta a szavakat és tett felelőtlen ígéreteket, hogy én leszek az, aki mindezeket megteszi, aki megmenti Őt. Jól tudtam, hogy elvesztettem, hiszen ez a férfi pont azt adja neki, amire vágyik, és amit én soha nem adhatok meg… A szabadságot.

Hirtelen összeszorult a torkom, mikor az őrült egy éles tárgyat rántott elő, ez a sötét alak pedig intett neki, parancsot adva olyasvalamire, amiről fogalmam sincs. Annyit tudok biztosan, hogy az, akit ekkor féltettem, nem én voltam, hanem Sissi. Ráparancsoltam, hogy azonnal dobja el a fegyvert. Rám se hederített.

Az árnyékkapitány győzedelmesen beleüvöltötte feleségem nevét a semmibe. A hajó őrült morajjal süllyedt tovább. Hevesen dobogó szívvel kiáltottam ki magam is a légbe: Elisabeth! Mintha ezzel segíthetnék rajta, bár a remény már csak halványan pislákolt bennem.

Még egy utolsó pillantást vetettem a cövekként a kormánykerék mögött álló fekete alakra, majd a mélybe zuhantam…

* * *

Annyi év után ma rád akadtam, kedves Naplóm. Visszaolvastam a régi gondolataimat, a vágyakat, az érzéseket. Különös ennyi év távlatában.

A férfi, akit abban a régi álomban láttam, a minap megjelent előttem. Kinéztem szobám ablakán, Ő pedig az udvaron állott. Egyetlen pillanat volt csupán, de biztos vagyok benne, hogy Ő volt az. Jól emlékszem rá. Nem tudnám megmagyarázni, nem is akarom.

Utolsó bejegyzésemet követően nem sokkal a feleségem meghalt. Egy olasz anarchista, Luigi Lucheni gyilkolta meg Genfben. Szíven szúrta egy hegyes tőrrel.

Reméltem, hogy hamar követem Őt. Most itt ülök 86 évesen, 18 évvel a tragédia után és már csak abban reménykedem, hogy nem kell megélnem két leányom halálát is.

Légy hozzám kegyes, jó Halál, és jöjj el értem mielőbb!

Ezen utolsó szavaim naplómba lejegyezve Bécsben, 1916. november 21-én.