Szerelmes versek
“Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.” József Attila
Juhász Gyula: Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhõjén, mely ragyog,
És rajta túl derengõ csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetõn, holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Székely János: Tudom én, kedves…
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam. Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid Énnekem már csak bánatot teremnek. És mégis boldog és hálás vagyok Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló. A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó Vagy énnekem a földön és égen.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett, De távolabbról éltet és melenget: Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
William Shakespeare: 75. szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek? lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom.
Ady Endre: Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban: „Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen: Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett, Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve, Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván: „Bűn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
|