Csak álltam ott leengedett karokkal és megsemmisülten néztem magam elé.

- Mi van, Remus? Sajnálod, hogy vége? - veregette meg a vállamat Sirius. Szomorúan néztem fel rá. Nem feleltem semmit, csak lassan elindultam. - Hova mész?

Hátra sem néztem. Bánatosan ballagtam a park elhagyatott részei felé, ahol végre egyedül lehetek. Most nem bírtam Perselus szeme elé kerülni. A gondolatok úgy kavarogtak a fejemben, mintha csak szélvihar dúlna odabent. Megint hagytam, hogy ezt tegyék. Prefektus vagyok, mégsem tettem semmit. Megszégyenítették és megalázták. Bele fog rokkanni ebbe a sok szörnyűségbe, amit a barátaim művelnek Vele. Nem fogja bírni. Akármilyen erős is, ez ki fogja készíteni. Én meg csak néztem Őt a földön ücsörögve. Nem is érdemlem meg Őt. És még Ő állította egyszer ugyanezt! Hát, tévedsz! Én vagyok az, aki nem érdemellek meg Téged! Remus… Szánalmas vagy. Egyszerűen szánalmas.

Megtorpantam és felnéztem egy fára, aminek majdnem nekimentem. A szemeimet könny áztatta már, addig észre sem vettem, hogy sírok.

- Mostanában nem fog mesterkedni semmiben szerintem. - szólt nagy vidáman Peter másnap reggel, ahogy a következő vizsgára tartottunk.

- Egyet értek. Azt hiszem, kipipálhatjuk a drágalátos Pipogyuszt. - bólogatott büszkén Sirius. Lehajtott fejjel sétáltam mellettük, és ugyanígy ültem le az asztalomhoz a Nagyteremben. Sokan összerezzentek, mikor a lapjuk megjelent előttük, én még csak föl sem néztem. Ráérősen válaszolgattam a kérdésekre, amelyek nem is jelentettek nehézséget a számomra. Persze éreztem, sokkal szebben, vagy körültekintőbben is fogalmazhatnék. Feltéve, ha tudnék. Olykor-olykor üveges tekintettel meredtem a papírra. Nem betűket láttam ilyenkor magam előtt, hanem az előző napi jelenetet. És persze Perselust…

A holdtölte közeledte sem segített sokat. Gyengén és nyomorultan éreztem magamat. Még az újabb kaland sem vidított fel, mikor barátaimmal együtt az erdőt jártuk és az a nagy fekete kutya farok csóválva kergette az apró patkányt.

- Nemsokára itt a szünidő! El sem hiszem! - kurjantotta James az ágyán ülve.

- Hát ez meg? - nyújtogatta Peter a nyakát az ablakunk felé, amelyen Hádész kopogtatott a csőrével. Összeszorult szívvel sétáltam az ablakhoz, hogy beengedjem. Róla is Perselus jutott az eszembe. Kecsesen röppent be és az éjjeliszekrényen helyezkedett el.

- Mit kaptál? - érdeklődött Sirius, miközben beleharapott egy kekszbe, majd az ágyra vetődött.

Felbontottam a levelemet és némán olvasni kezdtem:

Remus!

Beszédünk van. A szokásos helyen, a szokásos időben.

Perselus

A levél rideg hangnemétől fojtogató érzés tört rám.

- Mondd már! - unszolt Sirius két csámcsogás közben.

- Semmi, nem érdekes. - legyintettem, majd eltettem a levelet, átöltöztem és aludni tértem. Az álom azonban nem talált. Barátaim erről nem tudtak…

- Mi baja van szerintetek? - suttogott Peter.

- Fogalmam sincs. - sóhajtott James.

- Borzalmas Őt ilyennek látni. Fel kéne vidítanunk valahogy. - javasolta Sirius.

- Mégis hogyan? - kérdezte James remény vesztve.

- Majd kitalálunk valamit. - felelte Sirius halkan. Éreztem magamon a tekintetét. Szinte láttam magam előtt, ahogy szomorúan néz engem.

Akkor lennék boldog, ha soha többé nem bántanátok Őt. Lehet, hogy megelégelte ezt az egészet. Lehet, hogy nem nyeli már tovább, hogy a barátaimnak nevezzelek Titeket. Lehet, hogy elvesztettem. Meglehet… Nekem az a fontos, hogy ne legyen szomorú. Hogy ne bántsák, és ne szégyenítsék meg. Hogy ne kelljen többé átélnie ilyesmit… Csak ennyit szeretnék. Csak ennyit…

Émelyegve, görcsben álló gyomorral aludtam el.

Megérkeztem a szokásos helyre a szokásos időben. A Szükségszoba most nem volt olyan hívogató, mint annak előtte mindig. Belépvén rögtön megláttam kedvesemet, aki egy karosszékben ült összekulcsolt ujjakkal.

- Szervusz… - mosolyodtam el zavartan és a kilincs után nyúltam, de többszöri próbálkozás után sem tudtam megfogni, ugyanis nem azt néztem, hanem Perselust. Végül idegesen odakaptam a fejemet, megmarkoltam és bevágtam az ajtót. Kedvesem összevont szemöldökkel figyelt engem. - Itt vagyok.

- Látom. - felelte jegesen és lassan fölállt. Hatalmasat nyeltem. Tartása és lépései fenyegetőek voltak. Csak nem akar megverni? Nem, az nem lehet.

- Mi… miről szeretnél beszélni? - dadogtam megszeppenve, ahogy egyre közeledett felém, majd megállt előttem és hosszú pillanatokon át némán nézett.

Arca aztán egyre változott. A komorságot nem hagyta el, viszont párosult azzal egyfajta mérhetetlen szomorúság.

- Elegem van. - szólt elkeseredetten.

- Gondolom… - feleltem halkan, kissé megkönnyebbülve, ahogy kezeit immár nem ökölbe szorítva tartotta. Viszont panaszosan meglendítette olykor Őket, amitől nem igazán lettem boldog.

- Nem bírom elviselni a barátaidat. Legszívesebben a kezeim közé fognám őket és… és… - mondta a padlót nézve, ujjait kecsesen mozgatva, mintha egy láthatatlan embert akarna megfojtani.

- Nem haragszol rám? - szóltam összevont szemöldökkel.

- Miért? Mit csináltál? - kérdezett vissza gyanakvón.

- Hát… nem siettem a segítségedre. - ráztam meg egy kicsit a fejem.

- Jaj, Remus! Ezek a nyamvadtak a barátaid! Nem várhatom el, hogy rájuk vesd magad, és halomra gyilkold Őket!

Nem bírtam elfojtani egy mosolyt a megfogalmazás miatt.

- Megértem, hogy sokat jelentenek Neked, tapasztaltam már elégszer. Ugyan nekem fogalmam sincs, milyen, ha barátai vannak az embernek, de csak emiatt nem vehetem el Tőled őket… Jó ég! - kapta aztán rám a tekintetét hirtelen.

Kérdőn néztem vissza rá. Mi a baj?

- Úgy beszélek, mint valami hősszerelmes. - folytatta undorodó arccal, majd kicsit kinyújtotta nyelvét, mintha valami förtelmeset evett volna.

Nem bírtam tovább és elnevettem magam. Ő tettetett rosszallással nézett rám.Vettem egy mély levegőt, próbálván megszólalni.

- Bocsáss meg…

- Igazán semmi baj. - felelt, közben ágyéka előtt összekulcsolta kezeit.

- Tudod, mire gondoltam? - néztem rá aztán megkönnyebbülve. Azt hittem, dühös lesz rám. Azt hittem, ismét magamra haragítom. És nem…

- Nem, fogalmam sincs. Az okklumenciát egy kicsit még gyakorolnom kell. - válaszolt a Tőle megszokott cinizmussal és halálosan komoly kifejezéssel az arcán.

- Töltsd velem a nyarat! - böktem ki mosolyogva és közelebb léptem.

A kijelentésem mintha elsápasztotta volna.

- Hogyan mondod? - hajolt kicsit előre.

- Jól hallottad. Szeretném, ha velem nyaralnál. Nálunk. Anyáéknak még nem említettem, de biztosan belemennének. - folytattam lelkesen.

- Ez csodás lenne, Remus.

Beleborzongtam abba, ahogyan kimondta a nevem. Kinyújtotta karját, tenyerével végigsimított a tarkómon és megcsókolt. Ezt immáron hivatalos igennek vettem. Ami pedig ez után következett, csak tetézte a dolgot.

Fáradtan, izzadtan és csapzottan léptem be a Griffendél klubhelyiségébe pár óra multán. Barátaim kérdezgették is, mi történt velem. Valamilyen igen rejtélyes oknál fogva kitértem a válaszadás elől és elégedett mosollyal az arcomon tereltem el a szót Peter kártyagyűjteményére, amit a kezében szorongatott.

Nem kellett már sokat várni, hogy elérkezzen az év utolsó hete. A vizsgáim mind sikerültek, nem volt okom panaszra.

Írtam édesanyáméknak egy hivatalos kérvénynek is beillő, érvekkel megtűzdelt levelet, melyet természetesen az RBF-ek sikerességével kezdtem. Igen hamar választkaptam:

Remus!

Gratulálunk a vizsgáidhoz! Persze mi jól tudtuk, hogy úgyis sikerülnek.

Természetesen szeretettel várjuk a kedvesedet is a nyaralónkban! Van hely bőven.

Várunk Titeket!

Puszi, Anya

Széles mosollyal tettem zsebre a levelet és újságoltam el a hírt Perselusnak a folyosón, mikor összefutottunk. Ő csak biccentett és egy „Akkor csomagolok.” kíséretében már tova is suhant.

Előre örültem az elkövetkező nyárnak. Csak azzal voltam kissé gondban, mit mondjak Jameséknek, miért nem tudom Őket fogadni az idén. Szerencsére aztán kiderült, nem is tudnának jönni. Peter elutazik a szüleivel, James külön kviddics edzésekre jár majd végig, Siriust pedig nem engedik el. Elszomorított, hogy ilyen hosszú ideig nem találkozhatom majd Velük, ám az enyhítő körülmény sem volt éppen mellékes…