Elakadt a lélegzetem, és mozdulatlanul meredtem Jamesre. Arra gondoltam, mi van, ha nem csak Lily-vel látott. Aztán rádöbbentem, ha így lenne, annak már súlyos következményei lettek volna.

- Erre nem tudsz mit mondani, igaz? - nézett fel rám fölényesen.

- De… dehogynem! - próbáltam összeszedni magam, hiszen jól tudtam, amivel vádol ebben a percben, teljesen alaptalan.

- Nem nagyon megy Neked a hazugság, Remus. - rázta meg a fejét, és tettetett nyugalommal belekortyolt a poharába.

- Beszélgettem Lily-vel, mi ebben a rossz? - kérdeztem barátom arcát fürkészve. Sirius és Peter rezzenéstelenül ültek, csak szemeiket járatták köztünk.

- Hah... - adott hangot Ágas hitetlenségének.

- Egyébként… Nem akarlak bántani, de mi közöd Neked ahhoz, hogy Lily mit csinál és kivel? - figyeltem tovább barátom reakcióit.

- Ez eléggé jogos, James. - szólt közbe Sirius bólogatva.

- Téged meg ki kérdezett? - förmedt rá Ágas, majd ismét rám nézett. - A barátnőm volt, ez nem elég?

- De most már nem az. Még ha járnék is Vele, ami persze nem igaz, ahhoz sem lenne semmi közöd. - folytattam tovább.

- Miért higgyek Neked? - emelte fel a hangját James.

- Talán azért, mert még soha nem hazudtam Neked. - feleltem komolyan és egyben szomorúan. Nem ezt vártam volna tőle.

- Én sem értem, miért csinálod ezt, James. - állt ki mellettem Sirius, Peter tekintetében is látszott az egyetértés.

- Csak… hát… - dadogott barátunk, mikor látta, hogy egyedül maradt véleményével.

- Szereted Lily-t… Igen, tudjuk. - bólintottam.

- Nem, dehogy… nem erről van szó. - próbált hadakozni.

- Ugyan, minket nem versz át! - kurjantott mosolyogva Sirius.

- De nem ám… - erősítettem meg az előttem szólót szintén kissé feloldódva.

- Tudom… - James elpirult és lehajtotta fejét. Megsimogattam a hátát, és már szinte el is felejtettem az iménti dühömet. A vacsora hátralévő része teljes nyugalomban, és egyetértésben telt, ahogy az elkövetkező napok is.

Barátaimnak semmi idejük nem maradt az általuk csak „Pipogyi-hadműveletnek” nevezett akció kitervelésére, pedig még külön időpontot is kijelöltek a tanácskozásra a hét egy bizonyos napján, amit nem voltak hajlandóak elárulni, hiszen tudták, hogy úgyis csak ellenkeznék, és talán meg is zavarnám őket. De mint azt már mondtam, nem is volt mit megzavarnom, mégpedig azért, mert mindenki elmerült a tanulmányaiban, ahogy rádöbbent, hogy az RBF már igen csak közeleg. Olyannyira, hogy mire felocsúdtunk, már el is érkezett.

A sötét varázslatok kivédése vizsga napjának reggelje volt, én pedig még mindenképpen akartam találkozni kedvesemmel a megmérettetés előtt. Lesétáltam a könyvtárba, hátha megtalálom. Sejtésem nem volt alaptalan.

- Szervusz kedves… - köszöntem szélesen mosolyogva.

Felvont szemöldökkel nézett vissza rám az egyik asztalnál ülve. Nem neveztem még így soha, azonban féktelen jókedvemben most nem tudtam gátat szabni szavaimnak, és végül is senki nem volt a közelben.

- Izgulsz? - kérdezte, és ismét lenézett könyvére.

- Nem igazán. - vontam meg a vállamat. Sokat tanultam, így nem volt félnivalóm.

- Akkor minden rendben lesz. - tekintett fel ismét sötét szemeivel. Leültem mellé, kezeimet térdeim közé ejtettem, és mosolyogva figyeltem Őt. Látszott az arcán, hogy nem igazán tudja mire vélni a viselkedésemet.

Egyszerűen csak boldog voltam. Egy olyan vizsga előtt álltam, amit kizártnak tartottam, hogy ne teljesítsek megfelelően, Ő pedig ott ült előttem figyelve minden rezdülésemet. Mitől lettem volna szomorú?

- Szerintem is. Csak szerettem volna Neked sok szerencsét kívánni, azért vagyok itt. Bár ez olyan átlagos… Inkább azt kívánom, hogy jusson eszedbe minden, amit tudsz. - javítottam ki magam derűsen.

- Remek kívánság. Neked is hasonlókat! - bólintott elismerően.

Jól körbenéztem, majd arcát kezeim közé vettem, és megcsókoltam. Visszafogtam magamat, mert féltem, nem tudom majd elengedni Őt, az pedig igencsak kellemetlen lett volna. Rámosolyogtam, elbúcsúztam Tőle, és már indultam is a barátaimhoz, de kifele menet éreztem magamon Perselus tekintetét.

Az évfolyamunk minden tanulója igyekezte elfoglalni helyét a nagyteremben lévő egyszemélyes asztaloknál, azok mellé ejtve táskáikat. Én sem tettem másképp. Legnagyobb megelégedésemre mindegyik barátomat nagyon jól láttam a helyemről. Mikor ezt nyugtáztam, Perselust kezdtem keresni, és hamar rá is akadtam. Nem ült messze Tőlem, és elég idegesnek tűnt. Biztos voltam benne, hogy mindent tud, már csak azért aggódtam, hogy a kívánságom hasztalannak ne bizonyuljon.

- Kezdhetik! - rikkantotta a kis Flitwick professzor, és mindenki előtt megjelent a feladatlap, mellette pedig egy üres pergamen, amelyre a válaszoknak kellett kerülniük.

Vettem egy mély levegőt, majd kezembe vettem a kérdéseket, és böngészni kezdtem őket. Átolvasván az összeset szélesen mosolyogtam körbe, bár senki nem figyelt rám. Mindegyikre tudtam a választ, így nyugodtan láttam neki a kidolgozásnak.

Mikor elfáradt a kezem, vagy a szemembe hasított bele kis nyilalló fájdalom, letettem a pennámat, hátradőltem a székemen, és nézelődtem kicsit. Peter eszelős tekintettel meredt a papírjára, mint aki azt hiszi, számára itt a vég. Sirius nyugodtan körmölt, mintha csak diktálnának neki. James rázta kicsit a lábát, de ez mindössze nyughatatlan természetének eredménye volt, a válaszok úgy tűntek, neki sem okoznak nehézséget. Kinyújtóztam kicsit, és elnéztem Perselus felé. Fekete haja a pergamenre lógott, orra pedig szinte súrolta azt. Teljesen belefeledkezett a munkába, megszűnt számára a körülötte lévő világ. Mosolyogva néztem Őt egy darabig, majd ráeszméltem, hogy van még dolgom bőven, így hát folytattam az írást tovább.

Mikor a vérfarkasokkal kapcsolatos kérdéshez értem, lopva barátaimra sandítottam, majd rájöttem, hogy Ők nem tudják, hol tartok éppen. Sóhajtottam egyet, és nekivágtam a munkának.

Végezvén a feladatlappal újra áttanulmányoztam a pergamenemet, miközben a pennám végével az államat bökdöstem. Úgy látszott, minden válaszom helyes, azonban nem akartam előre inni a medve bőrére. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy megtettem, amit tudtam.

- Pennákat le! - sipított Flitwick.- Maradjatok a helyeteken, amíg beszedem a dolgozatokat! Invito!

A bűbájra több száz pergamentekercs röppent bele a professzor karjaiba, aki a nagy lendülettől megtántorodott, és eldőlt. Néhány diák odarohant, hogy fölsegítse.

Magamhoz vettem a vizsgakérdéseket, beletettem a táskámba, és barátaimhoz sétáltam. Perselus eközben már kifele tartott, és a lapját tanulmányozta.

- Hogy tetszett a tizedik kérdés, Holdsáp? - érdeklődött mosolyogva Sirius, mikor kiléptünk a nagyteremből.

- Zseniális volt! Írd le a vérfarkas öt jellemzőjét! Klassz kérdés. - feleltem nagy vidoran. Amíg a parkba nem értünk, ezen viccelődtünk, ugyan Peter eléggé feszengett, mert szerinte a válaszai nem voltak éppen helytállóak.

Kint leültünk egy bükkfa tövébe a tó partján. James egy cikesszel játszadozott, Peter tátott szájjal csodálta. Sirius nézelődött, én pedig elővettem az átváltoztatástan könyvet, hogy felkészüljek a következő vizsgára.

Tapmancs egy idő után rászólt barátjára, hogy „tegye már el azt a labdát!”, Ágas pedig engedelmeskedett neki Féregfark legnagyobb bánatára. Néha ugyan beleszóltam a társalgásba, amely arról szólt, hogy ki mennyire unatkozik, de leginkább elmerültem a rengeteg betűben, azonban néha egy-egy megjegyzés így is eljutott az agyamig. Különös tekintettel néhányra…

- Találtam Neked programot, Tapmancs - szólalt meg James halkan. - Nézz csak oda…

- Csodás… Pipogyusz. - felelte Sirius suttogva.

Erre felkaptam fejemet. Barátaim egy bokor felé sandítottak, amelynek árnyékából kedvesem kilépett, és elindul a napsütötte füvön. Ágas és Tapmancs hirtelen felpattantak. Jajj, ne…

Ismét a könyvemre kaptam a tekintetemet. Fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Ha kérlelni kezdem Őket, hogy hagyják békén, annak a világon semmi értelme nem lesz, mint mindig. Akkor hát mi legyen?

- Hé, Pipogyusz! - kiáltotta James.

Felkaptam fejemet. Perselus védekező pozíciót vett fel: eldobta táskáját és pálcája után nyúlt, de szemüveges barátom gyorsabb volt nála.

- Capitulatus! - ordította.

Kedvesem kezéből kirepült a pálca. Sirius elnevette magát, majd követte James példáját.

- Obstructo!

Az ártástól Perselus elterült a fűben, mielőtt pálcája után nyúlhatott volna. Még jobban az arcom elé emeltem a könyvemet, mintha azt hittem volna, így elbújhatok. Nem néztem már oda. Nem mertem odanézni.

- Hogy sikerült a vizsga, Pipogyi? - kérdezte James gúnyosan.

- Néztem közben: az orra a pergament súrolta. Nem fogják tudni elolvasni a válaszaidat a zsírfoltoktól! - kontrázott rá Sirius. A szívem egyre jobban összeszorult. Mit csináljak? Mi tévő legyek? Hagyjátok már békén, könyörgök!

- Várjatok csak… - zihálta Perselus. Immár nem csak nem mertem, de nem is tudtam odanézni. Teljesen lebénultam.

- Mire várjunk? Mire készülsz? Belénk törlöd az orrod? - élcelődött tovább Sirius.

- Rohadjatok meg! Rictu… Rictusempra! Hogy az a… - szitkozódott kedvesem, és szavaiba átkokat kevert, azonban pálcája túl messze volt tőle, mintsem hogy azoknak hatása legyen.

- Ráfér egy kis mosás a mocskos szádra. Suvickus! - kiáltotta James.

Perselus öklendezni és fuldokolni kezdett. Remegve hunytam le a szemem.

- Hagyjátok békén! - Lily! Ez Lily!

- Á, Evans! - szólt James hangnemet váltva.

- Hagyjátok békén! Mit ártott nektek? - ismételte Lily nem titkolt gyűlölettel a hangjában. Lily, drága Lily…

- Vele, tudod, az a gond, hogy él… - válaszolta James nyugodtan. Körülötte többen felnevettek. Én meredten bámultam tovább a könyvem lapjaira.

Lily és James hangos szóváltásba kezdtek. Ez már régen nem Perselusról szólt. Ő csak egy mellékszereplő volt, vagy inkább valami eszköz.

Erőt vettem magamon, és ránéztem. A földön kúszott pálcája felé, és hirtelen fel is kapta azt, majd egy percet sem sajnálva átkot küldött Jamesre. Barátom arcán mély vágás keletkezett, a vér a talárjára folyt. Hirtelen megpördült, és a következő pillanatban Perselus már fejjel lefelé lógott a levegőben, talárja fejére hullott, fehér lábaival szívszorítóan rúgkapált. Mindenki rajta nevetett.

- Tedd le, Potter! - szólt Lily.

- Kérésed parancs. - felelte James és hatástalanította az ártást. Perselus ismét a fűben landolt, de már rántotta is elő pálcáját.

- Petrificus totalus! - üvöltötte Sirius. Kedvesem mozdulatlanná meredt, és hátravágódott.

- Szálljatok le róla! - folytatta Lily, és előrántotta pálcáját. Csak a szemem sarkából figyeltem Őt. Tekintetem Perseluson tartottam.

- Hagyd ezt, Evans! Nem akarok rontást küldeni rád. - szólt James komolyan.

- Akkor vedd le róla az átkot! - mondta Lily emelt hangon.

James sóhajtott egyet és teljesítette a kérést.

- Tessék, parancsolj… - tette hozzá kelletlenül. Eközben Perselus lassan talpra állt. - Nagy szerencséd, hogy Evans itt van, Pipogyusz…

- Nem szorulok rá a mocskos kis sárvérűre! - sziszegte kedvesem ingerülten.

- Értem. Többet nem szólok bele. De ha van egy kis időd, mosd ki a gatyádat, Pipogyusz. - felelte Lily dühösen Perselus imént kivillant megszürkült alsónadrágjára utalva. Görcsösen szorongattam a könyvemet, és magamban imádkoztam, hogy legyen már vége.

- Kérj bocsánatot Evanstől! - emelte James ismét kedvesemre pálcáját.

Lily felcsattant és kikérte magának barátom védelmét. A következő vita ismét kettejükről szólt.

Bánatosan figyeltem kedvesemet, aki még mindig kapkodva szedte a levegőt. Aztán hirtelen…

- Megnézzük, tud-e egyedül is repülni Pipogyusz alsógatyája? - szólt kajánul James, miután kedvesemet ismét fellógatva küldte a levegőbe.

- Fúj, ne csináld már! Én ezt nem akarom látni! - viccelődött Sirius a kapálózó Perselust nézve. Körbenéztem, azonban Lily már elment.

Próbáltam szólni, de nem jött ki hang a torkomon. Remegve vettem a levegőt, és figyeltem szenvedő kedvesemet. Kelj már fel, Lupin, és csinálj valamit! Te nyámnyila senkiházi, Te!

Mindenki jóízűen nevetett ezen a borzalmas tréfán. Hitetlenül néztem rájuk. Nem bírtam felfogni, hogy lehetnek ilyenek az emberek.

Mérhetetlen elkeseredettség és düh lett rajtam úrrá. Felpattantam, és elindultam barátaim felé, hogy véget vessek ennek a rémálomnak, amikor Perselus egyszerre ismét a földre hullt. Úgy döntött, nem próbál meg tovább egyedül szembeszállni Velük. Talpra állt, vetett még egy gyilkos pillantást barátaimra, majd zihálva elcsörtetett.

Jamesék csak nevettek, és nevettek, én pedig megsemmisülten néztem, ahogy kedvesem egyre távolodik. Szégyent éreztem… Határtalan szégyent. Legszívesebben elsüllyedtem volna.