Mérhetetlenül gyengének érzem magam. Azonnal le is roskadok egy székre Dumbeldore irodájában, miközben ő mindenről beszámol nekem. Peter megszökött, Sirius elmenekül, Perselus pedig dühöng. Nagyot nyelek, torkom a szívemben dobog. A hírek egy része csodás, főleg ami visszanyert barátomat illeti, a többi azonban nem éppen fényes. Kifejezetten aggasztó. Csak ülök magam elé meredve, az igazgató pedig forró csokival kínál. Jól tudja, hogy ezt örömmel fogadom el. Aztán megkér, hogy pihenjek le. Látom rajta, hogy valami nincsen rendben, de most nem faggatózom. Inkább csak bólintok, és megyek a szobámba. Elnyom a buzgóság, ám sajnos rémálmok gyötörnek, nem aludhatok sokat.

Kopogtatnak. Rossz előérzetem beigazolódik. Dumbledore érkezett, hogy elmondja, mennyire sajnálja, de távoznom kell az iskolából. Valaki közhírré tette, mi is vagyok, a szülők pedig aggódnak. Egyszerre üti fel bennem a fejét a szomorúság és a düh. Jól tudom, ki tette ezt velem. Pont az az ember, akitől semmiképpen nem vártam volna. Úgy tűnik hát, fontosabb neki a gyűlölete és megvetése Sirius iránt, mint a szeretete irántam. Hát akkor meg is érdemli. Ezt érzem most. Bólintok Dumbeldore-nak, és már állok is neki pakolni. Harry is meglátogat. Keserűen tárom elé távozásom tényét, de a legjobbakat kívánom, amennyire erőmből telik, és már indulok is kifelé a kastélyból.

Összefutok Perselus-szal. Éppen hatalmas lendülettel vágott volna át a folyosón, ám vehemens lépteiben szünet következik be, ahogy észrevesz. Könnyeket fojtok vissza, miközben egyszerűen csak biccentek neki, és haladok is tovább. Még hallom, ahogy a hátam mögött ingerülten fújtat egyet. Lehet, hogy megbánta, amit velem tett, azonban az is elképzelhető, hogy ideges, amiért nem lát összeomolva. Bármi lehetséges. Már semmit nem tudok.

Némi támaszt nyújt a tudat, hogy Sirius szabad. Olyan, amilyennek lennie kell. Nyilván Csikócsőrrel bujdokol valahol, és végtelenül élvezi.

Csomagjaimmal magányosan utazok haza, meg sem állok elhagyatott lakásomig. Napjaim nyomasztó magányban telnek el. Amíg ezt hagyják. Hamar felkeresnek a szeretteim, és kirángatnak a letargiából. Újra házitanító leszek, és zajlik az élet tovább. Perselus nélkül.

Nem egy alkalommal fogok pennát, és állok neki levelet írni, de mind elfuserált nyafogás lesz csupán. Ezeket nem küldhetem el neki. Még Hádész is biztosan direkt elvesztené. Hádész… Ő is kedvesemet juttatja eszembe. Nagyot sóhajtok, és rajta elmélkedem. Elönt a végtelen szomorúság, ahogy kezdem elveszíteni minden reményem, hogy mi valaha is, tényleg együtt leszünk végre. Arról meg már álmodni se merek, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Amíg így él benne a bosszúvágy, és ilyen mértékben vonzza a sötétség, addig nem lehetünk igazán jóban. Elkeserítő tudat. Főleg őt ismerve.

Hónapok telnek el, mígnem Sirius levelein kívül egy olyan küldemény érkezik, ami nem csak boldogságot, de ismét életet csal halovány létezésembe…

A Főnix rendje új életre kél.

Albus Dumbledore

Mindössze ennyi áll benne, és ennyi pontosan elég. Új erőre kapok, hamvaimat lerázva magamról, és belevetem magam a munkába. Felkeresek minden régi tagot, és megszervezem ezt a titkos sereget. Ismét együtt a régiek, és néhány új is csatlakozik.

- Jaj-jaj, ne haragudj! - esedezik szaporán bocsánatért egy lila hajú, igen szimpatikus boszorkány, miután puszta véletlenségből kirúgta a sétabotomat, én pedig a földön landoltam a Grimmauld tér 12 előtt.

- Semmi baj, jól vagyok. - rázom a fejem, de a segítségét azért elfogadom, és ismét talpon vagyok. Nymphadora Tonks. Új rendtag. Tüneményes egy lány. Néhány dologban emlékeztet még Mirandára is.

Lelkem szárnyal barátom régi otthonába lépve, ami főhadiszállásként szolgál most nekünk. Jól megölelgetem Siriust, és aznap virrasztunk, ahogy egy-egy korsó vajsör és pár bögre meleg tea elfogyasztása közben jó alaposan kibeszélgetjük magunkat. Ennyi pihenést engedhetünk meg magunknak. Ezután felgyorsul az élet.

Lezajlik a Trimágus Tusa, melynek végén Harry megmérkőzik magával a Sötét Nagyúrral, aki visszatért hát, új testet öltött... A Mágiaügyi Miniszter őrjöng, és hazugságról ágál, Dumbledore pedig csendben szervezi seregeit. Beveszünk a rendbe minden olyan boszorkányt és varázslót, aki már elégszer bizonyította hűségét és rátermettségét.

- Szevasz Pipogyi!

A lélegzetem is kihagy, ahogy meghallom ezt a két szót Sirius szájából a nappaliban ülve. Lassan nézek el az ajtó felé. Perselus áll ott teljes valójában, kifürkészhetetlen tekintetét egy pillanatra veti csak rám, nagyobb figyelmet szentel inkább barátomnak.

- Ne merészelj így hívni, Black! - utasítja halk, mégis dübörgő baritonján, majd odébbáll. A konyhába megy a Weasley házaspárhoz.

- Tag? - teszem fel az egyszerű kérdést kedvesemről, Siriusra kapva a tekintetem.

- Ja. Most mondd meg, micsoda világban élünk! - húzza el a száját, és tovább olvasgatja a napi jelentéseket. Én meg csak hosszasan meredek magam elé a szőnyegre. Közben Sipor, a házimanó morogva csoszog el mellettem. Sirius mintha ráripakodna, de nem tudom biztosan. Gondolataim teljesen másutt járnak. Valahol a konyha tájékán, ahonnan beszűrődik az a bizonyos igéző, mély hang.

Nem telik bele pár nap, és el kell hoznunk Harry-t a nagynénjétől. A Grimmauld téri ház rendesen be is népesedik így, a tervezgetések pedig folyamatosan zajlanak. Perselus eljön olykor jelenteni, vagy közbenjárni egyes ügyekben, esetleg beszámolni róla, hogyan haladnak Harry okklumencia órái. Nem váltunk egyetlen szót sem, csak lopva pillantunk egymásra. Hatalmas fal húzódik köztünk. Egy levegőt szívunk, és egyért dolgozunk, mégis távol tart minket a makacsság. Pedig milyen szívesen ölelném magamhoz, és mondanám el neki, mennyire szeretem. Ez az évek folyamán egy kicsit sem fakult. De akkor miért nem vagyok képes lépni? Tenni kettőnkért? Mintha várnék valamire. Csak nehogy túl sokáig várjak…

Egy napon váratlan dolog történik: Harry feje jelenik meg az egyik kandallóban a főhadiszálláson. Elmondja nekünk, hogy belenézett Perselus merengőjébe. Szívem nagyot dobban, ám arcom nem árul el semmi. A hosszú évek alatt megtanultam már titkolni az érzéseimet. Kiderül, mit is látott a fiú pontosan. Összeszorul a szívem. Túl jól emlékszem rá, hogyan kínozták barátaim a kedvesemet a Roxfortban diákéveink alatt. Magyarázkodni kezdünk Harry-nek, akinek úgy tűnik, megváltozott a véleménye édesapjáról. Sikerül megnyugtatnunk valamelyest, ám kiderül, Perselus elküldte Őt magától. Nem hajlandó folytatni az okítását. Ez pedig a legrosszabb, ami történhet. Azonnal megpróbálom rávenni Harry-t, hogy kérje meg Őt, hogy vegye a szárnyai alá újra. Terveink szerves része, hogy a Nagyúr ne férjen hozzá az elméjéhez. Ez pedig csakis így küszöbölhető ki. Csak reménykedni merek, hogy Harry megfogadja a tanácsom. Más egyebet nem tehetek.

A Minisztériumba indulunk a Rend néhány tagjával. Perselus jelentést tett róla, hogy Harry szerint fogjul ejtették Siriust.

- Nyugi, Remus. - teszi a kezét finoman a karomra Tonks, mielőtt még hoppanálnánk. Mélyen a szemébe nézek, és alig hiszem el, de megnyugszom kissé. Pukkanások hallatszanak, így mi is hoppanálunk a többiekkel. Mire megérkezünk, a halálfalók már sarokba szorítva tartják Harry-t és barátait. Első dolgom, hogy amint körbenézek rajtuk, ellenőrzöm, nincs-e köztük Perselus, ám szerencsére Ő sehol. Azonnal párbajok kezdődnek. A furcsa hangulatú teremben varázslatok fényei röpködnek, a harc egyre hevesebbé válik, és fokozódik a küzdelem, míg egy végzetes átok fel nem hangzik egy rémisztő női hangon. Mindenki arra fordul…

Bellatrix Lestrange eltalálta Siriust, aki behullik a középen álló boltív függönye mögé. Hallom, ahogy a szívem meghasad, de ezzel nem törődhetek. Harry után kapok, aki elkeseredetten üvölt, és próbál keresztapja után menni. Mindhiába. Csitítgatom, és gyengéden, mégis határozottan tartom karjaim közt, ám Ő kiszabadul és Bellatrix után ered. Hagyom. Nincs erőm megállítani. Leeresztem karjaimat, és a boltívre meredek. Érzem, ahogy fojtogatni kezd valami. A harc azonban nem állhat meg. Folytatódik, míg a halálfalók kereket nem oldanak. Alig fogok fel bármit is az egészből.

- Tessék, idd meg! - nyom a kezembe Tonks egy kis teát a Grimmauld téri házban. Hálásan bólintok, és úgy kortyolok bele, mint egy élőhalott. Aki arrafelé tér, aggódva figyel, Mrs Weasley még le is guggol elém, és egy ideig a kezemet simogatja. Minden súly a fejemre és mellkasom tájékára nehezedik. Kuszán kavarognak gondolataim, és néha felsejlik előttem Sirius tekintete és Harry kétségbeesett kiáltása. Hogy mire vágyom most? Vigasztalásra. Meg is adja nekem Tonks, Mr és Mrs Weasley és más rendtagok. Egy-egy kedves szó, gyöngéd váll-lapogatás, törődő pillantások…

Pont attól nem kapom csak meg, akitől a leghatásosabb volna. A mellkasára hajtanám a fejem, és napokig zokognék, míg ki nem száradok. Nagyon jó volna. De Ő nincs sehol. Nincs sehol…