Együtt töltött pillanataink közül ezek voltak talán a legszebbek, és ezek hasonlítottak leginkább arra, amilyennek az életünket képzeltük. Nem, tévedek, nem pusztán hasonlítottak, pont olyanok voltak. De elmúltak. Túlságosan hamar. Perselus másnap visszatért a Roxfortba, és folytatódtak a levelezéseink. Néha szentimentális oldalakat írtam neki pusztán arról, mennyit jelent nekem. Ezekre válaszul sokszor csak olyan sorok érkeztek, mint „Elég tüzelőm van, Remus, de azért kedves tőled.” vagy „Mikre nincs Neked időd?!” Ám soha nem sértődtem meg, jót nevettem rajtuk. Tudtam, hogy sokat jelentenek neki, csak éppen a világ minden kincséért nem árulná el ezt senkinek, még nekem sem.

Boldog voltam. Egyszerűen boldog amiatt, hogy nem telt el nap, hogy ne tudtam volna, mi van vele. Talán ez volt a legszörnyűbb azokban a bizonyos külön töltött években, hogy fogalmam sem volt, éppen merre jár, és mit csinál. Néha napján pedig meg is látogatott. Soha még olyan szép órákat!

Kényes pontunk volt azonban Sirius Black. Jó ideig valamiféle kósza remény pislákolt még bennem az ártatlanságával kapcsolatban, de sikeresen lebeszéltem magam róla. Tény, Perselus is sokat segített nekem ebben. Nem hibáztatom.

Egy nap remek hírrel hozakodott elő: Dumbledore kinevezte a Mardekár házvezetőjének. Alig bírtam elhinni. Nem azért, mert ne bíztam volna az eltökéltségében és rátermettségében, csak a legnagyobb sikerek olykor felfoghatatlanok. Mint ez is.

A fekete leves időszaka Harry iskolába menetelével köszöntött ránk. Perselus gyűlölködve írt róla, én pedig nem voltam hajlandó ezeket a szavakat elviselni. Feszültség lett úrrá köztünk, ahogyan a régi csatározások szellemei újra a fejünk fölött lebegtek. Próbáltam a lelkére beszélni leveleimben, hogy ne nehezteljen egy gyermekre az apja hibáiért. Úgy tűnt, mindez hasztalan. Végtelen düh volt benne, nem bírt felejteni. Szívesen tettem volna valamit szegény fiúért, de nem lehetett. Nem toppanhattam be csak úgy. Megfelelő alkalomra vártam. Ez az alkalom pedig két év múltán el is érkezett. Nem hétköznapi találkozás volt, annyi szent. Egy dementor markából menekítettem ki Őt a Roxfort Expresszen. Emlékszem, ahogy a szemébe néztem, azonnal Lily jutott eszembe. Nem bírtam elképzelni, hogy utálhatja Őt ennyire Perselus…

- Az egy arcátlan kis féreg! - üvöltött rám azon nyomban, ahogy betértem az irodájába megérkezésem után, és felemlegettem a vonaton történteket.

- Ugyan, ne csináld! - csitítgattam szelíden, kezemet a vállára tettem, Ő azonban elrántotta onnan.

- Mit ne, Lupin? Mit ne? - bosszankodott tovább. Utána léptem, és a kezeim közé fogtam az arcát.

- Itt vagyok. Megjöttem. Nem örülsz? - kérdeztem elnéző mosollyal.

- Igen, de, persze… - felelte száját elhúzva, kissé közönyösen, pár hosszú pillanatig elnézett rólam, majd magához ölelt, de éreztem rajta, a feszültsége nem múlt el. - És? Kinek nyaltál be, hogy felvettek ide tanárnak? - állt neki igen kedvesen érdeklődni, ahogy elengedett, és elsétált az asztala mögé.

- Senkinek. - válaszoltam halkan, és csak mosolyogva ráztam a fejem. Hogy bírom én elviselni ezt az embert?

- Itt vagyok már néhány éve, de valahogy nekem nem bírták odaadni a Sötét Varázslatok Kivédését. - fejezte ki nem tetszését, miközben leereszkedett fekete karosszékébe.

Feleletül csak mosolyogva felhúztam a vállaimat. Nem én tehettem minderről, így hozzászólni sem tudtam. Nekem egyszerűen csak írt egy levelet Dumbledore, hogy megüresedett a poszt, és mivel tudta, hogy rendelkezem tanári képzettséggel, a sötét varázslatokat pedig testközelből ismerem, rám gondolt. Kapva kaptam hát az alkalmon, hogy ismét második otthonomban lehessek, Perselus mellett. Ő láthatóan nem vígadott így. Több okból kifolyólag sem.

- Black megszökött. - vetette fel a témát egyik nap az órák után, irodámba lépve.

- Igen, már egy ideje szabadon kószál. - bólintottam neki nyugodtan, pár könyvet rendezgetve. Ő csak összeszorította ajkait, és egyik szemöldökét felemelve kezdett masírozni a szobámban.

- Szerinted voltak cinkosai? - feszegette tovább, pedig nekem vajmi kevés kedvem volt ilyenekről társalogni. Sirius Black ekkorra számomra már halott volt. Az ember, akit én ismertem, már régen nem élt.

- Fogalmam sincs, Perselus. - ráztam meg a fejem az utolsó kötetet is a polcomra téve.

- Szóval nem tudod? - folytatta borzalmas kérdéseinek sorát. Összevont szemöldökkel emeltem rá a tekintetem.

- Nem, nem tudom. - ejtettem ki szavaimat nagy nyomatékkal.

- És ha nem hiszem el? - tette fel új kérdését kegyetlen ridegséggel, fejét felfelé szegve. Elképedve bámultam rá.

- Várjunk csak, te azt hiszed, hogy…? - kezdtem neki a tapogatózásnak, mikor előttem termett.

- Egy tömeggyilkost segítesz. - sziszegte bele az arcomba. Nem bírtam elhinni, hogy ezt csinálja. Hogy képes ilyesmiket feltételezni.

- Ha így gondolod, nincs miről beszélnünk. - szóltam olyan hidegen, hogy még magam is meglepődtem.

- Én is így látom. - biccentett úriasan, majd rántott egyet talárján, és kisuhant a szobából. Erőtlenül roskadtam le egy kis zsámolyra a könyvespolcaim előtt. Most értettem csak meg, miért volt ilyen velem mindeddig. Miért eshetett meg, hogy egy kastélyban laktunk, mégis ritkán látogatott, és egyetlen alkalommal ölelt magához a jelenlétem óta, azt is kényszerből. Azt hittem, csak oldódnia kell, megemészteni a jelenlétem. Hát nem. Utálat járta át állítólagos viselt dolgaim miatt, melyekről esküdözhettem volna, hogy rosszul gondolja őket, nem hitt volna nekem.

Így teltek hát az új roxforti napok, az előzetes reményekhez képest meghitt pillanatok és szerelmes éjszakák nélkül. Bánatomat azonban nem hagyhattam eluralkodni. Élt még bennem a hit, hogy ez megváltozik, hogy az én szerelmem megenyhül majd. Igen, afelől egy percig sem volt soha kétségem, hogy szeretem Őt, és afelől sem, hogy viszont szeret. De nézeteltérések akadnak. Ilyen nagyok is.

Elfoglaltam magam. Ott volt az a tömérdek diák, akik vágyták a tudást magukba szívni, és ebben én lehettem segítségükre. És persze ott volt Harry. Kiköpött apja. Mikor elárultam neki, hogy ismertem, sőt, barátja voltam Jamesnek… nos, azt a fényt a szemében sosem felejtem el.

Azonban lelkesedésemet a gyerek iránt elnyomta Perselus egyre fékezhetetlenebb üldözési mániája. Egy ízben, mikor kimaradtam a tanításból a holdtölte miatt, a vérfarkasokról adott fel leckét a diákoknak.

- Ezt mégis hogyan gondoltad? - rontottam be hozzá az alagsori irodába akkori legyengült állapotomat meghazudtolóan.

- Tudod, a kopogás… - állt volna neki a lenéző kioktatásnak, de nem hagytam befejezni.

- Hallgass, Perselus! Merlinre, hallgass! - kiabáltam rá elgyötört hangon. Nem is szólaltam meg többet. Szemrehányóan és végtelenül szomorúan meredtem rá. Láttam rajta, hogy ettől zavarba jön. Hogy a szemembe nézni már nem olyan könnyű neki. Csak megráztam a fejem, egyszer végigmértem, majd ott se voltam. Sajgott a szívem ebbe, de nem tehettem mást. Nem hagyhattam, amit csinált velem. Bármennyire szeretem, ekkor azt akartam, ő is érezze rosszul magát csak egy egészen kicsit. Szívesen megvigasztaltam volna végül. De nem jött hozzám a vállamra hajtani a fejét. Egyáltalán nem jött. Még Karácsonykor sem. Hazautaztam az ünnepre a szüleimhez. Keserédes érzés volt.

Harry egy kora tavaszi napon különös kéréssel fordult hozzám. Szerette volna, ha megtanítom neki a patrónus bűbájt, hogy a dementorok ne tudják ilyen könnyű szerrel legyőzni. Habozás nélkül igent mondtam, és hozzá is láttunk a korrepetáláshoz. Szabad idejében mindig hozzám járt, lelkesedésének nem volt gátja. Próbálkozásait pedig végül siker koronázta. Nagyon büszke voltam rá, atyai érzések öntöttek el, ahogy a vállát lapogattam a patrónus megidézése után.

Mindeközben újabb és újabb fejlemények láttak napvilágot Sirius holléte ügyében. Közel volt hozzánk. Bármilyen hihetetlen, olykor bent a kastélyban. Különös érzés volt tudni, hogy erre jár, és mégsem érdekelt. Harry-t viszont féltettem tőle. A keresztapjától, egykori legjobb barátomtól. Ekkoriban mindennél nagyobb szükségem lett volna a szerelmemre, Őt azonban csak is a gyűlölet foglalkoztatta.

Nem sokat beszéltem Perselusszal. Csak amennyi szükséges volt. Így volt ez azon az éjszakán is, mikor a folyosókat róttam, és összeakadtam vele és Harry-vel, akit állítólag éppen fülön csípett egy fekete mágiával kapcsolatos tárgyat kobozván el tőle. Ugrott egyet a szívem, ahogy kezembe kaptam a Tekergők Térpékét. Próbáltam rendezni a vonásaimat, mert tudtam, kedvesem könnyen átláthat rajtam. Közönyösen álltam hát az ügyhöz, és a térképet mindenféle bazári játéknak mondtam el, ezzel kimenekítvén Harry-t a szorult helyzetből. Szegény jó Perselust pedig rendesen elöntötte az epe, és tudtam, a helyzetünk ezzel a kis incidenssel csak romlott. Elvonultam a kedvesem karmaiból kimentett fiúval, aki olyasmit osztott meg velem, amire álmomban nem számítottam volna. Hitetlen voltam a kérdésben. Azt állította, Petert látta a térképen. Halott barátomat. Magamhoz vettem hát barátaimmal készített régi találmányunkat a biztonság kedvéért.

Elérkeztek a vizsgák. Teljes mértékben lefoglalt a munka, és én lefoglaltam magam vele. Kellett, hogy a gondolataim ne máshol járjanak. Azonban a sors ismét rendelkezett velünk, és az ezután elkövetkezett események - az újabb vitám Perselusszal és Peter feltűnése a térképen - egyenesen vezettek ide...

Hajnal van. Valami furcsa íz ül a számban… vér. Minden porcikám fáj. Ideje erőt vennem magamon, felkelnem, és megtudnom, mi történt a többiekkel.