Pár nap múlva már kutya bajom nem volt és nem is értettem, hogy lehettem akkor ilyen rosszul. Ez mindig így volt. Egy lehetetlen körforgás: Holdtölte, gyengeség, jó közérzet, új holdtölte, ismét gyengeség, újabb jó közérzet. Azok is sokszor felteszik a kérdést, akiknek  nincsen semmi hasonlóan biztos esemény az életükben, hát még én: Mi értelme, ha mindig ugyanoda érünk vissza? Mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek?

Ezen elmélkedtem az egyik igen unalmas mágiatörténelem órán és válaszul csupán szavak sora ugrott be. Ám azok olyanok voltak, melyekért külön-külön is megéri élni… csokoládé, dzsessz, könyvek, szél, sétálás, alvás, Peter, James, Sirius… Perselus… Ahogy az utolsó nevet kimondtam magamban, rögtön felélénkültem, és egészen úgy tűntem, mintha figyelnék. Binns professzor ezt látván boldogan rám mosolygott és nekem kezdett magyarázni.

- Szeretem, hogy pontos vagy. - dicsért meg Perselus, mikor a Szükség szobába értem.

- Téged vétek lenne lekésni. - feleltem egy szelíd, de annál kihívóbb mosoly kíséretében. Neki sem kellett több. Magához ragadott és olyan hevesen kezdett csókolni, hogy alig tudtam lélegezni. Végül egy nyögéssel nyugtáztam, hogy nem kell nekem levegő.

- Mit akarsz, mit tegyek? - szóltam hangomban a legnagyobb megadással, míg Perselus a tarkómat simogatta.

- Mit akarjak, mit tegyél?

- Azt, amire igazán vágysz most. - suttogtam a mélybarna szemekbe nézve.

- Ez minden bizonnyal egy szokatlan dolog lenne.

Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy orrunk majd hogy nem összeért.

- Tudhatnád, hogy szeretem a szokatlan dolgokat. Itt vagy például Te. - nem engedtem megadó, alázatos és egyben kihívó tekintetemből, amelyik jól tudom, mindig hatott rá… nagyon is hatott…

- Nem vagyok biztos benne, hogy akarnád. - szólt halkan.

- Egy: nem az volt a kérdés, én mit akarok…

Láttam, hogy szóra nyitja száját, ezért mutatóujjamat ajkaira helyeztem.

- Kettő: amit Te akarsz, azt akarom én is. Ebben biztos lehetsz.

Lassan leengedtem kezemet és vártam. Perselus lehunyta szemét és a fülemhez hajolt. Pár hosszú másodpercig csupán a szuszogását hallottam, aztán lágyan megszólalt:

- Szeretném magam a szádban tudni.

Úgy éreztem, menten összecsuklok. Mindenem beleremegett a szavaiba. Hogy lehet egy 15 éves srác ilyen… ilyen… Őrjítő? És mi az az ostobaság, hogy talán én ezt nem akarom? Ugyan már… Egy karosszék tűnt fel mögötte, én kívántam ezt. Megfogtam vállait és lenyomtam Őt rá, majd a karfákon megtámaszkodva hajoltam hozzá egészen közel. Még egyszer megízleltem ajkait, majd letérdeltem elé. A kezére néztem, amely a lábán pihent. Idegesen markolászta talárját.

- Ne izgulj! - néztem föl rá.

- Nem izgulok… - felelte kicsit remegő hangon. Nem bírtam nem elmosolyodni. Ujjaimat térdére helyeztem, és egyre följebb csúsztattam Őket. Perselus beharapta alsóajkát és szinte remegett. Mikor kezem végre ágyékához ért, hirtelen lehunyta szemét és kicsit följebb húzódott. Nadrágja olyan megadó és készséges volt, akárcsak ekkor Ő maga. Még egyszer fölnéztem rá, Ő azonban csak sűrűn pislogva nézett a távolba és mély elnyújtott levegőket vett. Aztán ahogy eggyé lettünk… azt leírni se lehet. Éreztem erei lüktetését és teste forróságát. Lágyan kényeztettem, Ő pedig bódultan nyögni kezdett. Hosszú ujjai hajamba túrtak és szinte diktálta, mit tegyek. Néha arcára néztem, amely szenvedést mutatott.

Mondom én… a kéj néha szenvedés és egy ilyen szenvedésbe az ember szívesen halna bele. Talán nevetségesen hangozhat, de mérhetetlenül boldog voltam, hogy ezt tehetem. Sokak szerint megalázkodás. Szerintem fölemeli az embert. Az alázat, amelyet ilyenkor tanúsítasz, a szeretet megnyilvánulása. Nem mondhatom önzetlenségnek, hiszen amit tettem, saját magamnak okozott elmondhatatlan örömöt.

Mikor aztán Perselus teste megfeszült és hangtalanul ordított fel, megérezhettem kellemes munkám gyümölcsét. Fölemelkedtem hozzá és nyeltem egy nagyot.

- Remus… ez… ez… - nem hagytam, hogy elmondja, milyen volt…

- Mindjárt kezdődik a bájitaltan óra. - mondtam halkan, mikor barátaimmal ballagtam a folyosón egy hűvös őszi napon.

- Jajj, Remus, még van vagy öt perc! - legyintett le James.

- Úgy hiányzik Pipogyusz… - szólalt meg Tapmancs. Vetettem rá egy szúrós tekintetet. - Most mi rosszat mondtam?

Nem feleltem semmit, csak megráztam a fejem.

- Potter… - szólalt meg egy trillázó hang valahol mellettem. Fölnéztem és Lily állt szemben a meg mukkanni sem bíró Jamesszel. - Ha most nem mondom ki a nevedet, teljesen simán nekem jöttél volna. Talán néha előre is nézhetnél, nem kéne mindig fent hordanod az orrodat. - Ha Neked mentem volna, az azt jelentette volna, hogy Te sem előre nézel. - vágott vissza Ágas. Mi csak álltunk mellettük és figyeltünk.

- Igaz. Tudod, ha messziről észreveszem, hogy közeledsz, eszembe jut az a megalázó és igen csak szégyellni való tény, hogy ugyanabba a házba járunk és ilyenkor valahogy nincs hozzá képem, hogy büszkén kihúzzam magam. Inkább lesütöm a szemem. - szólt komolyan Lily, majd elhaladt James mellett.

- Áh! Hülye lányok… - legyintett Ágas, ám amit kimondott, teljes ellentétben állt kifejezésével. Az fájdalmas volt és elkeseredett. Szeretette Lily-t. Nagyon szerette.

- Jajj, Ágas, annyi lány van még a földön. - próbálta nyugtatni Sirius.

- Tudom, persze! De ezt most miért mondod? - tettetett értetlenséget James.

- Mindegy, pajtás, mindegy… - veregette meg Tapmancs Ágas vállát. Ekkor hirtelen…

- Becsöngettek! Basszus! - ordította el magát Peter és már rohant is. Mi meg uzsgyi utána és pár pillanat múlva le is hagytuk. Lökdösődve futottunk a folyosókon át és nagyokat nevettünk a másik botladozásain.

- Ezt megkeserülöd! - kiáltott vigyorogva Sirius, mikor James majdnem kigáncsolta. Utána eredt és mielőtt még Ágas az ajtóhoz érhetett volna, visszarántotta, és ott civakodtak az terem bejárata előtt. Mikor beértük őket Peterrel, megálltunk és kimerülten nevettünk rajtuk. Úgy birkóztak pár centire a céljuktól, mintha az örökkévalóságig is folytatnák. Közben hangosan szidták egymást, és néha felnevettek.

- Mi-folyik-itt? - nyitott ajtót Mortis professzor. Féregfark és én remegni kezdtünk az elfojtott nevetéstől. Komikus látvány volt két kócos hajú, megviselt barátunk, amint mozdulatlanná merevedtek a tanárt meglátván.

- Azonnal szedjék rendbe magukat és jöjjenek be!

Komoly arccal lépkedtünk be a terembe és foglaltuk el helyünket. Egy ideig mind a négyen a tábla felé szegeztük tekintetünket, ahol Mortis professzor is állt, majd végignéztem zilált barátaimon és egyszerre tört ki belőlünk a harsány nevetés.

- Ez aztán most már tényleg felháborító! Húsz pont a Griffendéltől!

Erre kicsit megpróbáltuk visszafogni magunkat, de az óra végéig folyamatosan azon küzdöttünk, hogy ne törjünk ki ismét. Végül visszaszereztem az elvett pontjainkat. Így vidáman ballaghattunk ki a teremből a kicsöngetéskor.

Már nem volt furcsa. Ugyanolyan természetes volt a barátaimmal eltöltött idő, mint a Perselusszal való kapcsolat. Az életem részei és remekül megfértek. Rájöttem, hogy mindkettő ugyanolyan természetes és ugyanolyan szép. Nincs mit szégyellnem se egyikben, se másikban. Persze, örültem volna, ha őszinte lehetek, de soha nem voltam az az elégedetlenkedő fajta. Ezt Jamesék is megmondták… Azt mondták, én vagyok a társaság lelkiismerete, védő angyala, ahogy tetszik. Ha mindenki panaszkodott, én világítottam rá a dolgok jó oldalára. Ha valaki rossz irányba tért volna, én mutattam meg a helyes utat. Szerettem ezt a szerepemet, hiszen nagyon hálás volt.

Igen hamar köszöntött be a fagyos tél. Persze mikor Perselus karjaiban néztem az odakint dúló hóvihart a Szükség szoba újdonsült kanapéján, egyáltalán nem fáztam.

- A kedvenc évszakom. - szólalt meg kedvesem halkan, miközben szórakozottan simogatta karomat.

- Hát, nem csodálom. - feleltem lágyan és fölnéztem rá.

- Tudsz korcsolyázni? - kérdezte lassan rám emelve sötét szemeit.

- Nem… Sajnos nem. Próbálkoztam még kiskoromban, de soha nem jött össze. - tekintetem fekete hajára siklott. Felemeltem kezem és ujjaim közé vettem egy tincset.

- Majd én megtanítalak. - szegte fel fejét.

- Az nagyon jó lesz. - mosolyogva csókoltam meg, majd hozzábújtam és lehunytam szemem, Ő pedig féltőn tartott karjaiban hosszú perceken át.

- Merlin pálcájára, ez öngyilkosság! - ordítozott Peter, mikor Siriusék rácsúsztatták a befagyott tó jegére.

- Kapaszkodj belém, ha nagyon nem megy! - javasolta James és botladozó barátja mellé siklott. Én mosolyogva figyeltem őket a partról egy könyvvel a hónom alatt.

- Vigyázz Peter! - kurjantott Sirius és egyenesen Féregfark felé tartott. Még éppen lefékezett előtte, azonban barátunk a nagy ijedtségtől háttal landolt a jégen. Ágasék mosolyogva korcsolyáztak közelebb, hogy talpra segítsék.

- Közveszélyes…

Felkaptam fejemet a nagyon ismerős bársonyosan mély hangra. Perselus lenézően suhant el barátaim mellett, akik minden erejükkel Peterre koncentráltak. Azonban Siriusnak visszavágásra mindig futotta:

- Annyira nem, mint egy korcsolyás denevér!

Perselusról szinte leperegtek ezek a szavak, ahogy - úgy tűnt - ekkor minden más is. Zsebre dugott kézzel siklott tovább a hófehér jégen éjszín kabátjában, és olykor könnyedén megpördült, ha úgy tartotta kedve. Megbabonázva néztem barátaimról teljesen megfeledkezve. Úgy suhant korcsolyájában, mint ahogy a sas szeli át az eget. Minden mozdulata szilárd és határozott, mégis kecses és gyönyörű volt. A szél olykor arcába fújta ében haját, ám Ő ezzel mit sem törődött. Nem is láttam mást rajta kívül, pedig tele volt az egész tó nevető, csetlő-botló diákokkal.

- Nem próbálod meg tényleg, Remus? - fékezett le előttem Sirius.

- Öhm… meglátom még. - feleltem zavartan, majd ismét Perselusra néztem. Tapmancs visszasiettet az ismét földet fogó Peterhez. Kedvesem egyre távolabb siklott tőlem. - Sirius!

- He? - kapta rám tekintetét barátom, miközben Féregfark megint elesett mögötte.

- Most elmegyek, de majd még visszanézek.

Néhány bólintással nyugtázta, majd szitkozódva fordult vissza ügyetlenkedő barátjához. Megszaporáztam lépteimet és a parton sétálva próbáltam minél távolabb kerülni Tőlük, és vágyakozva néztem Perselus után.

- Ó, Jézus Krisztus, nem lehetne kicsit gyengédebben?

A hang irányába kaptam fejem. Anthony üldögélt nem messze egy sziklán, Rita pedig előtte térdelt és a fiú karján lévő sebet tisztogatta egy kendővel.

- Ne hisztizz már, én próbálok minél kíméletesebb lenni! - méltatlankodott a lány.

- Hát, nem látszik! - szólt szemtelen mosollyal Anthony, mire Rita egy hatalmasat csapott a lábára. - Hé, egy beteggel nem bánunk így!

- Sziasztok! - üdvözöltem őket mosolyogva, miközben megigazítottam sálamat. - Nem tudnátok véletlenül kölcsönadni egy korcsolyát?

- De! Persze, Remus, ennek az agyalágyultnak most úgysem kell. - sandított kacéran kedvesére Rita, mire Anthony odanyújtotta nekem a korcsolyát és se perc alatt a hóba döntötte a kekeckedő lányt. Kicsit távolabb ballagtam szerzeményemmel egy köszönet elmormolása után, majd leültem a hóba és felhúztam lábamra. Te sem vagy normális, Lupin, meg sem bírsz állni ebben! Hátra hagytam könyvemet és cipőmet, és valahogy elbotladoztam a jégig, ahol kitártam karjaimat és megpróbáltam nem hanyatt vágódni. A lábaimra meredtem és akárhányszor megpróbáltam fölemelni fejemet, meginogtam, így jobb híján ismét csak álltam ott egyensúlyozva. Egyszerre aztán valaki elkapta az egyik karomat és húzni kezdett. Perselus volt az. Készségesen hagytam magam. Átsiklottunk a diákok tömegén, akik szerencsére nem Velünk voltak elfoglalta. Végül teljesen kiértünk társaink közül és egy sziklánál álltunk meg a kastély alatt.