- Á! Kimarja a bőröm! - ordította Anthony az arcát fogdosva bájitaltan előtt. Sirius öntött rá valami teljesen ártalmatlan innivalót, amit előtte egy kémcsőbe töltött át. Most ugatva nevetett a fejét lóbáló fiún, aki hosszú összefogott hajával majdnem kiszúrta a padot püfölő James szemét. Én a röhögéstől az asztal alá becsúszott Peternek segítettem föltápászkodni és azon fáradoztam, hogy velem ne történjen hasonló. Amikor becsöngettek, megpróbáltuk kifújni magunkat, hogy órán nehogy ismét ránk jöjjön az 5 perc. Időközben Perselus is befutott, aki értetlenül és undorodva pislogott lenyugvó társaságunk felé. Találkozott tekintetünk és ekkor arca kifejezéstelenné vált. Félszegen rámosolyogtam. Ő üstje fölé görnyedt és belevetette magát a munkába. Követtem példáját, már amennyire tudtam, hiszen Sirius folyton összecserélte a hozzávalóinkat és ezt nagyon szórakoztatónak találta. Ilyenkor elnézően rámosolyogtam és megpróbáltam koncentrálni. Persze még így sem tudtam teljesen odafigyelni a feladatra. Néha teljesen elbambultam, ahogy tekintetem a szorgalmasan tüsténkedő Perselusra vándorolt. Elrévedve néztem, milyen odaadással készíti a főzetet, milyen mesterien vágja föl a hozzávalókat. Mikor már mindennel végzett, hátradőlt a székén és felém fordult. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nagyon értenék ahhoz, amit csinálok. Sorban dobáltam bele a pontatlanul kimért gyökereket az üstömbe és közben teljesen magabiztos képet vágtam. Rájöttem, milyen röhejesen nézhetek ki így egy hozzáértő szemében, úgyhogy abbahagytam a színészkedést és minden erőmmel a feladatra összpontosítottam. Azt akartam, hogy Perselus büszke legyen rám. Tudtam, hogy engem néz és a teljesíteni akarástól teljesen új erőre kaptam. Kijavítottam az elkövetett hibákat és a bájitalom pontosan olyan színű és állagú lett, mint ahogy az elő volt írva. Megkönnyebbültem dőltem hátra, és egyenesen belenéztem kedvesem szemébe. Ő elismerően bólintott egyet, majd percekig néztük egymást. Figyelmünket nem mindig a másik arca vonta el, néha áttértünk más részeire. A kezére, a lábára, a nyakára, a hajára, a mellkasára, vagy éppen az ágyékára. Úgy méregettük egymást, mintha osztályzásra menne. És persze a vágy egyre nőtt bennem, hogy fölálljak, odamenjek hozzá és megcsókoljam. Szerencsére hamar vége lett az órának, így nem kellett tovább nagyokat nyelve Perselust kémlelnem. Barátaim olyan gyorsan pattantak föl, mintha égett volna az osztályterem. Én direkt kedvesem háta mögött elhaladva közelítettem meg az ajtót. Lelassultam, mikor mögé értem. Megfogtam a kezét, tenyerét végig simítottam hüvelykujjammal, majd elengedtem és követtem Siriusékat.

James ismét belemerült a kviddicsezésbe, de olyannyira, hogy Lily-vel is egyre kevesebb időt töltött. Tényleg remek fogó volt és nagyon nagy tehetség, de ez mit sem enyhített azon, hogy egyre jobban hiányozzon nekünk. Persze fáradozásai meghozták gyümölcsét…

A februári hidegben vajmi kevés kedvünk volt kint ácsorogni, de a gondolat, hogy a Griffendél csapatának szurkolhatunk, enyhítette a körülményeket. A hatalmas tömegben, ami a meccsek alkalmával a stadionban összeverődött, Perselust kerestem. Őrjöngő mardekárosok nem voltak, hiszen az Ő csapatuk most nem lépett pályára. Tudtam, így viszont kedvesemet is nehezebb lesz megtalálni, hiszen háza szurkolóinak eszelősen visító tömegét rögtön kizárhatnám a feltételezett tartózkodási helyek közül. Itt most csak nyugodt és unottan pislogó fiúk és lányok ücsörögtek zöldes sálakban, amilyen maga keresettem is volt. De persze az ember a szerelem ellen nem tud mit tenni! Néhány másodperc kellett csak hozzá és máris mosolyogva nézhettem a kezeit dörzsölgető, társaitól még néhány centire is méteres távolságokat tartó Perselust. Egy sípszó és a meccs kezdetét vette. Sirius, Peter, Lily, Rita és Anthony eszeveszett fütyülésbe és tapsolásba kezdtek mellettem, majd kórusban üvöltötték a „James a legek királya, nincs cikesz, mi kiállja!” nevezetű mindössze egy soros remekművet, amit Anthony néha átköltött alkalomhoz illően („…nincs holló, mely kiállja!”) vagy kiegészítette szélsőséges esetekben („Kígyókat is széttép Ő a kígyókat is széttépő!”). Hasunkat fogtuk a nevetéstől a hozzáfűzéseit hallgatva, majd minden erőnket összeszedve megpróbáltuk a mérkőzést figyelni. A kék és piros talárok ádáz harcot vívtak a levegőben. Olyan sebesen röpködtek a labdák és játékosok, hogy alig győztem követni őket. A két csapat egymás után dobálta be a gólokat és így fej-fej mellet haladtak. Lily folyton felsikoltott mellettem és időre belém kapaszkodott, mikor James a hollóhát igen jó erőben lévő fogójával küzdött. Egyszerre aztán fagyos csend járta át az egész stadiont. Mindenki megkövülten figyelte, ahogy a cikesz és üldözői őrült sebességgel haladnak a most már csak néhány méter távolságra lévő föld felé. Éreztem, ahogy a karom elzsibbad. Nem tudott bele elég vér jutni Lily szorításától. A hollóhát fogója aztán hirtelen fölrántotta seprűjét, de ezzel egyedül volt. James olyan gyorsan tartott a pázsit felé teljesen függőleges helyzetben, mintha az még a közelben sem volna. Néhányan rémülten felsikoltottak. A cikesz súrolta a gyepet, mikor barátunk félre rántotta seprűjét, hogy az ne törjön ripityára az eséstől, míg Ő a kis aranylabdára vetette magát, és mozdulatlanul feküdve tartotta markában. Amilyen hirtelen jött a csend, most olyan váratlanul morajlott föl a közönség. Miközben az egész Griffendél tapsolt és viháncolt, mi reménykedve vártuk, hogy James életjelet adjon. Szerencsére nem tartott sokáig. Fölemelte fejét, nagyokat pislogva nézett körbe, majd lassan fölállt és mi már rohantunk is le hozzá, hogy ünnepeljük és segíthessünk rajta. Sirius mindenkit félrelökve vágott át a tömegen és ölelte magához a bajnokot. Ugyan ez a mérkőzés még csak egy volt az elődöntők közül, de ez a látványos és eredményes esés olyan hangulatot hozott, mintha csak a világkupát tudhattuk volna magunkénak.

James még napokig fájlalta oldalát és lábát, melyek azóta a szivárvány ezer színében pompáztak. Én a karommal hasonlóképpen voltam és Lily vagy száz kiengesztelő puszit adott nekem kis híján megcsonkított végtagomért. Hogy őszinte legyek, megérte a fájdalmat.

Ettől kezdve persze mindenki a mesteri Potterről beszélt, aki élete kockáztatásával segítette hozzá házát a továbbjutáshoz. Még a vesztes fél, a Hollóhát diákjai is gyakorta vállon veregették a folyosón. James pedig élvezte. Felszegett fejjel fogadta a gratulációkat és az alélt lányok fényében sütkérezett, amit persze kedvese nem nézett valami jó szemmel és ennek nem egyszer hangot adott.

Hatalmas, osztálytermet betöltő viták kerekedtek aztán ebből, amiket mindenki kétségbeesve, körmöt rágva figyelt. Kivéve talán egy valakit… Véget ért egy újabb dupla bájitaltan óra, mikor Lily idegesen fölkapta táskáját és egy „Menj a francba!” kíséretében faképnél hagyta Jamest, akit mi együtt érzően kémleltük, hiszen már nagyon jól ismertük a keménységéről és őszinteségéről híres Evans lányt, aki olyan könyörtelen tudott lenni, ha kihozták a sodrából, mint talán senki. Perselus egy elismerő pillantást vetett a villámgyorsan elviharzó után és mire észbe kaptam, már összetört barátunk felé közeledett, majd megállt, tartva tőle a másfél méter távolságot.

- Csak nem csődöt mondtál, Potter? - kérdezte gúnyosan, kárörvendő fénnyel a szemében. - Ejtett a kis sárvérű?

James szemei szikrákat szórtak, kezét ökölbe szorította és dühösen kémlelte a karjait fölényesen összefonva álldogáló mardekárost. Undortól összehúzott szájjal indult meg a kezdeményező felé. Sirius és én már ugrottunk is oda, hogy lefogjuk.

- Ne csináld, James! Ehhez tervezni kell. Ha most itt szétvered, lesznek tanúk és megbüntetnek érte. - suttogta pár centiről Sirius ingerült barátja arcába. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elnevessem magam ebben a képtelen helyzetben, de elég szürreálisnak tűnt a jelenet, ahogy James győztesen magaslik a földön fetrengő Perselus fölé. Valahogy sejtettem, hogy kedvesem kiélvezi a szituációt, amíg teheti.

- Bárki lehet olyan hülye, hogy ráugrik egy röpködő labdára és kis híján a nyakát szegi. Erre még Te is képes vagy, Potter, de úgy látszik az árnyalatnyival nehezebb feladatok, mint például egy hisztis liba megtartása, már megerőltetőnek bizonyulnak számodra. - szólt szemrebbenés nélkül, fejét enyhén ingatva és szépen artikulálva, mintha egy csökkent értelmi képességűnek magyarázna.

- Fogd be a pofádat, bőregér! - ordította James magából kikelve, próbálván áttörni a barátai alkotta gátat. - Neked soha sanszod sem lesz rá, hogy összevesz egy lánnyal, ugyanis épeszű ember egy ujjal nem érne hozzád!

Nem néztem Perselusra. Szándékosan fordultam el az utolsó mondatot hallván és úgy tettem, mintha minden erőmmel James megfékezésén lennék.

- Miért váltasz témát, Potter? Ennyire nehezedre esik saját szánalmas önmagadról beszélni? De igazad van! - mondta kedvesem teljesen higgadtan - Rád vétek szót vesztegetni. - zárta le részéről a beszélgetést, megigazította talárját, vetett egy utolsó gyilkos, de végtelenségig higgadt pillantást Jamesre és távozott a helyiségből. Egész nap azt hallgattuk megszégyenített barátunktól, hogy nem kellett volna lefognunk és hagynunk kellett volna, had’ fojtsa meg azt a „kígyót”.

Én nem bántottam Perselust a beszólása miatt, hiszen soha nem szúrtam le Siriusékat sem, ha Őt bántották. Ez nem volt téma köztünk, ha nagy ritkán kettesben tudtunk maradni. Olyankor inkább elvesztünk egymás karjaiban, vagy meghallgattuk a másikkal történt számára érdekes eseményeket. Kedvesem a napokban kikísérletezett valami új bájitalt, ami megbénítja az idegeket. Peterék nyilván a szájukat húzták volna ezt hallván, hogy „Az a vámpír már megint a fekete mágiával van elfoglalva. Nem csoda! Vérbeli mardekáros!’. Én büszke voltam rá. 14 évesen nem sok ember dicsekedhet ilyen eredményekkel.

Telt-múlt az idő és a hangulatunk vészesen romlott. James és Lily szinte szóba se álltak egymással, persze emiatt barátunk szinte használhatatlanná vált és átadta magát a kviddicsnek, hogy ott vezesse le minden összegyűlt feszültségét. A legközelebbi teliholdkor nem is tartott Velünk, mert olyan borzalmasan kimerült az edzésben, hogy ahogy a hálótermünkbe ért, az ágyra huppanva elnyomta az álom. Éjjeli kiruccanásunk után Sirius és én egy zseniális ötletet eszeltünk ki. Úgy gondoltuk, valami fantasztikus, ominózus és eget rengető dolgot kell kitalálnunk a kedélyállapot javítására és a csapat összetartására. Naphosszat a könyvtárban ültünk és Peter sopánkodását hallgattuk:

- Nem igaz, hogy miért csináljátok ezt!? Mondjátok már el, miben mesterkedtek!

- Jajj, fogd már be, így nem lehet koncentrálni! - szólta le Sirius rendre kíváncsiskodó barátunkat. Ő ilyenkor egy darabig némán és sértődötten ült mellettünk, majd ismét nekiállt a vallatásnak. Persze újfent nem jutott semmire. Soha nem láttam Siriust még ennyire lelkesen könyveket lapozgatni.

Eltelt néhány hét és Perselus folyton arról kérdezősködött, minek örülök ennyire. Legtöbbször eltereltem a témát, mert nem bírtam, de nem is akartam hazudni neki. De aztán úgy gondoltam, nem csinálom ezt Vele tovább.

- Bocsáss meg, de nem mondhatom el! Ez titok. Tényleg sajnálom…

Kedvesem egy csalódott mordulással jelezte, hogy megértette, és tovább nem érdeklődik erről.

Beköszöntött a tavasz és a nap kedvesen sütött be az üvegházakba. Siriusszal jó szokás szerint mindent elsöprő tervünkről beszélgettünk, Jamest pedig Peterre és Anthony-ra bíztuk. A gyógynövénytan óra után úgy határoztunk, végre beszámolunk róla, min dolgozunk annyi ideje nem sajnálva időt és energiát.

- Khm… - köszörülte meg torkát Sirius a klubhelyiség egy félreeső sarkában. - Nos… Mondjam én, vagy mondod Te? - nézett rám kérdően. Én tettem egy kecses mozdulatot kezemmel, rá bízván a feladatot. - Tudjuk, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok, min ténykedtünk annyit Remusszal az elmúlt időben. - barátom izgalmában a kezeit morzsolgatta és eszelősen vigyorgott, mintha megkapna egy várva várt ajándékot. - Nos… Mostantól egy percig nem kell izgulnunk, mikor bukunk le a holdtöltéket illetően.

Vettem egy hatalmas levegőt Sirius helyett és egyáltalán nem pislogtam, mintha attól félnék, úgy kihagyok valamit.

- Nem szaporítom tovább a szót… Elkészítettük a Tekergők Térképét!