Hetek teltek el Perselus nélkül. Ha bájital óra volt, vagy véletlenül összetalálkoztunk a folyosón, én csak rámosolyogtam, Ő pedig biccentett egyet. És ezt minden alkalommal eljátszottuk. Mindig akkor jelent meg, amikor barátaim is a közelben voltak. A levelezés ötletét elvetettem, mert nem jutott eszembe semmi értelmes dolog, amit írásban közölhettem volna Vele. A verbális kommunikációra pedig nem sok sanszunk volt. Eléggé idegesített ez a tény és sokat feszengtem az idő tájt. Barátaim látták rajtam, hogy valami nyomaszt, de azt is konstatálták, hogy nem akarok beszélni róla. Ezért szimplán, mindenféle információ nélkül megpróbáltak felvidítani. Mindig a kedvemben jártak valami kis aprósággal és ettől tényleg jobban lettem. De Perselus változatlanul nagyon hiányzott. Nem telt el úgy perc, hogy ne jutott volna eszembe, és ne ábrándoztam volna el arról, hogy kibékül a barátaimmal, és annyi időt tölthetek Vele, amennyit akarok. Természetesen merészebb álmodozásaim is voltak, amelyeken mondhatnám, hogy még magam is meglepődtem, de akkor hazudnék.

December elejére teljesen megelégeltem vágyaim tárgyának hiányát, ezért egy köszönés kíséretében faképnél hagytam barátaimat és elindultam, hogy megkeressen. Az első utam most a könyvtárba vezetett, ahol legutóbbi expedícióm alkalmával ráakadtam. Remélni sem mertem volna, hogy ilyen hamar megtalálom Őt. Ugyanott ült, mint akkor. De most egy másik könyvet lapozgatott, egy kis kötetet bordó borítóval. Lázasan dobogó szívvel léptem oda mellé.

- Szia Perselus!

Fölnézett rám:

- Szervusz!

Kihúztam a mellette lévő széket, és felé fordulva leültem rá. Nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Nagyon boldog voltam, hogy újra ilyen közel lehetek hozzá. Ő várakozva nézett rám, ujjait a könyv 78. oldalán nyugtatva.

- Régen találkoztunk. Elmentél végül is abba az érdekes boltba?

Perselus arca némi ingerültségről árulkodott.

- Miért kérdezed, ha úgyis tudod a választ? - úgy beszélt, mintha a futóférgek lennének a téma. Összeszorult a torkom. Hát, észrevett… - Láttalak Téged, meg a sötét haverodat befele leskelődni.

- Csak elmentem a bolt előtt és beugrott, hogy erről beszéltél és gondoltam, megnézem magamnak. Aztán Sirius meg elhívott onnan. - magyarázkodtam rögvest csöppet sem feltűnő feszéjezettséggel. Szerintem látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen őszinte, de nem forszírozta tovább a témát. Újra a könyvre nézett, majd ismét rám. Én mindeközben lázasan kutattam valami értelmes dolog után, amit szóba hozhatnék.

- Te is várod már a karácsonyt? Ugye itt töltöd a Roxfortban? - szélesen mosolyogtam és borzalmasan kedvesen beszéltem. Elég nagy túlzásokba estem.

- Aha. - válaszolta kurtán.

- És? Hányan maradnak itt az osztályodból? - legbelül éreztem, hogy ezek a kérdések szárazak és erőltetettek, de mindenképpen szóval akartam tartani, csak azért, hogy több időt tölthessek Vele.

- Senki… de az se érdekelne, ha maradnának…

Hirtelen olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha eltűntek volna a belső szerveim. Rádöbbentem, hogy Perselusnak nincsen családja, Perselusnak nincsenek barátai, tehát Perselus… egyedül tölti a karácsonyt. És valószínűleg eddig is mindig magányosan ünnepelt. Összeszorult a szívem a képtől, ahogy ott ücsörög a klubhelységében és nincs mellette senki azon az estén, ami állítólag a szeretetről szól. Villámgyorsan suhant át a gondolat a fejemen és egyből ki is akartam mondani:

- Perselus! Én… - megálltam. Rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű, de már nem volt visszaút. Perselus várakozva nézett rám és féltem, ha nem folytatom a mondatot, azzal talán magamra haragítom. - Én… lehet, hogy én is itt maradok karácsonyra. - na persze ez nem volt igaz.

Összeráncolta homlokát és értetlenül meredt rám:

- De hát Te haza szoktál menni a szüleidhez, nem? - a kérdés teljesen jogos volt.

- Igen, úgy szokott lenni… de most lehet, hogy kivételt teszek, kíváncsi vagyok, milyen itt a Roxfortban. - csak reménykedtem benne, hogy nem olyan átlátszó ez, mint amilyen ténylegesen volt. - Az én osztályomból sem marad senki, sőt, azt hiszem a házból sem sokan. - csak úgy dőltek belőlem a szavak és mindegyiket megbántam, ahogy kiejtettem azokat. Ő meg csak várakozva nézett rám, talán kíváncsi volt, mit hozok ki ebből. - Mit szólnál, ha… - „Na, ez már sok! Állj le, Remus!” Így is tettem és hirtelen becsuktam a számat, mintha valami olyan lenne benne, amit szégyellek.

- Rendben! - válaszolt határozottan Perselus a be nem fejezett kérdésre.

- Tessék? - értetlenkedtem.

- Én benne vagyok. - felelt ismét higgadtan.

Most már egyértelművé vált számomra, hogy megértette szándékaimat. Sugárzó arccal búcsúztam el Tőle és nem érdekelt, mit gondolhat rólam. Fölrohantam a klubhelységbe, fogtam egy pergament és írni kezdtem. Nagyon föl voltam pörögve.

Drága anya és apa!

Egy nagyon nagy szívességet akarok kérni Tőletek, aminek nem fogtok örülni… Szeretném az idei karácsonyt a Roxfortban tölteni! Az egyik barátom teljesen egyedül maradna itt. Szüksége van rám!

Remélem, megértitek!

Puszi, Remus

Levelem tömör és lényegre törő volt. Akkor ez tellett tőlem. Leszáguldottam a bagolyházba, fogtam egy bíztató példányt és a lábára kötöttem a pergament.

Zihálva érkeztem meg ismét a Griffendél toronyba. Sirius és James meredten bámultak engem, majd összenéztek, és némán föltették egymásnak a kérdést: ”Szerinted normális?” Ekkor döbbentem rá, hogy talán akkor is itt voltak, amikor a levelet írtam.

- Minden rendben, Remus? - kérdezte kissé aggódó hanggal Peter, aki -mint ekkor észrevettem- szintén ott ült. Vadul bólogatni kezdtem, amitől Ők nem lettek sokkal nyugodtabbak.

- Csak anyuéknak írtam egy levelet. Ennyi! - mondtam teljesen nyugodtan, de még mindig szaporán véve a levegőt.

- És ezért kellett ennyire sietni? - kérdezte összehúzott szemöldökkel James.

- Igen. - feleltem kurtán és eltereltem a témát.

Teltek a napok és én vártam a válaszlevelet. Ennyi idő alatt bőven volt rá lehetőségem, hogy átgondoljam a cirka fél óra alatt lezajlott eseményeket. Csak fogtam a fejem, hogy milyen hirtelen voltam, de szerencsére így utólag nem bántam meg semmit, amit tettem.

Már eltelt egy hét és még mindig nem jött válasz. Magamban folyamatosan a madarat átkoztam, amivel elküldtem a levelemet.

Nem akartam addig Perselus elé állni, amíg nem tudtam biztosat. Jól emlékszem, csütörtökön éppen a nagyteremben reggeliztünk és a rengeteg bagoly közt fölbukkant az én kiválasztott postásom. Elnéző pillantásomtól kísérve ledobta a levelet a pirítósom mellé és tovább repült. Türelmetlenül bontottam ki a küldeményt.

Drága kisfiam!

Úgy döntöttünk, hogy a Roxfortban maradhatsz karácsonyra, ha ennyire szeretnél. Idén talán jobb is lesz Neked ott. Az anyagi helyzetünk elég kilátástalan és nem tudnánk azt nyújtani Neked, amit az iskoládban tudnak.

Nagyon hiányzol, nyugodtan szólj, ha meggondolnád magad!

Puszi, Anya és Apa

Majd kiugrottam a bőrömből. Mindig is tudtam, hogy a szüleim mennyire engedékenyek és nyíltak, viszont erre akkor sem számítottam. Fölnéztem a papírból, Jamesszel akadt össze a tekintetem.

- Anyuék írtak. Jól vannak meg minden. - szóltam csevegő hangon. Barátaim bólintottak.

Délután éppen az udvarra tartottam legendás lények gondozása órára, mikor Perselusba botlottam. Egy szobor mellett állt és a jegyzeteit nézegette. Határozottan odaléptem elé, Ő meg fölnézett papírjaiból:

- Üdv!

- Szervusz! Írtam a szüleimnek, hogy szeretnék maradni karácsonyra, és Ők beleegyeztek. - hadartam le lelkesen és vártam a reakciót.

- Remek. - fejtette ki véleményét egy hosszú körmondatban. Rájöttem, hogy nemsokára csöngetnek. Sietve elköszöntem és már indultam is tovább.

Egyáltalán nem figyeltem az órán. Azt sem tudtam, milyen állatokkal foglalkoztunk. Talán furkászok lehettek, ám ezt is csak barátaim későbbi eszmecseréje alapján sejtettem. Meg persze ezek hatására beugrott néhány kép az elmúlt percekről.

Azon törtem a fejem, hogy Perselus örül-e annak, hogy velem fogja tölteni az ünnepet. Hiszen rögtön beleegyezett, de most nem tűnt valami lelkesnek. Talán meggondolta magát? Ő soha nem mutatja ki olyan mértékben az érzelmeit. Most viszont egyáltalán nem láttam semmit az arcán. Talán direkt csinálta?

Arra jutottam, hogy teljesen értelmetlen ilyesmiken töprengetni, hiszen a választ csak egy ember tudhatja és az nem én vagyok.

Részletes tervet dolgoztam ki rá, mit fogok mondani a barátaimnak. Pont kapóra jött, amit anya írt arról, hogy nem állnak valami jól pénzügyileg. Bevetettem hát ezt:

- Srácok! Idén itt maradok karácsonyozni.

- Egyedül? Én itt maradok Veled, ha akarod! - számítottam Sirius felajánlására. Mindig leste a lehetőségeket, hogyan maradhatna távol otthonától. Nem volt felhőtlen a viszony a családjával, mert teljesen máshogy látták a világot.

- Nem, menj haza! Nagy botrányt csapna édesanyád, Te is tudod.

Sirius kedveszegetten bólintott. Elmeséltem Roxfortban maradásom okát, majd várakozva néztem körbe. Volt még pár elképzelés a tarsolyomban, hogy másik két barátom mivel rukkolhat elő. De egyikkel sem próbálták -akaratuk ellenére- meghiúsítani terveimet. Mindössze csak sajnálkoztak.

- Biztosan megleszel itt egymagadban? - kérdezte szelíden Peter.

- Persze. És nem leszek teljesen egyedül. Maradnak itt még mások is. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen a Roxfort így üresen. Képzeljétek csak el!

- Jó, hogy még a legkétségbeejtőbb dolgokat is úgy tudod tálalni, hogy az embernek szinte megjön hozzá a kedve. - szélesen elmosolyodtam James megjegyzésén, de ott motoszkált bennem a kisördög, nehogy komolyan gondolja. Minden izgalmam fölöslegesnek bizonyult, simán ment az egész. Pár perc múlva már témát is váltottunk.

Elérkezett a nagy nap. Barátaim levonszolták bőröndjeiket a bejárat elé, és nagyokat nevettek Anthony-n, akinek kinyílt a poggyásza és kiömlött belőle az összes holmija. Villámgyorsan dobálta vissza a padlón heverő mókás tárgyak tömkelegét, amiknek nagy részét valószínűleg az elmúlt hónapokban szerezte be. Arca egy griffendéles kviddicsmez színeiben kezdett pompázni, mikor fölkapott a földről egy csipkés női alsóneműt és táskájába gyömöszölte. Mindannyian Ritára függesztettük tekintetünket, aki pár méterre állt Tőlünk hugrabugos osztálytársaival. Kitört belőlünk a folyosókat betöltő hangos nevetés. A  legtöbben azért néztek ránk furcsán, mert nem értették, mi bajunk, Anthony azért, mert teljesen zavarba jött, kedvese pedig azért, mert kis híján a képébe röhögtünk.

Barátaim végtelen búcsúzkodásba kezdtek, s akármennyire is szeretem Őket, nagyon vágytam rá, hogy végre elmenjenek. Nem éreztem emiatt lelkiismeret furdalást, hiszen mérlegre téve mindent, igazán sok időt töltöttem velük és nélkülözésük nem kellett, hogy szomorúságot ébresszen bennem. Lassan elsodródtak a tömeggel, és azon kaptam magam, hogy ott állok az üres folyosón. Elmentek a barátaim, de maradt valaki a Roxfortban, aki miatt ezt a percet vártam…