Hát, igen… Negyedikesek lettünk. A nyár ismét elröppent és én újra Roxfort falai közt találtam magamat. Ez az év már az elejétől fogva más volt, mint az előzőek. Ugyan barátaim változatlanul maradtak a régi hülyülő banda, azonban ez a viccelődés már más volt. Nem volt annyira gyermeki, mint régebben. Nem tudnám ezt pontosan megmagyarázni. Egyszerűen ezt éreztem.

James a vonaton beszámolt nekünk a Lily-vel töltött közös nyárról. A majd 3 hónapból 1-et a lánynak szentelt, aki leutazott a Potter család nyaralójába a tengerhez. Barátunk elrévedve mesélt róla, hogyan sétáltak alkonyatkor mezítláb a homokban.

- Mint valami lányregény, de komolyan! - az ilyen mondatoknál örömmel nyugtáztam, hogy Sirius is tényleg a régi. Romantikusabb alkat volt ám, mint ahogy mutatta. Jamestől tudtam meg, hogy nyáron egy szál rózsát küldött bagollyal a hugrabugos Katie Morgannek, akivel sokat találkozott a szünidőben.

Ami Petert illeti: mindig is elég szégyenlős volt és ennél fogva a lányok nem igazán rajongtak érte. Az nem lett volna baj, hogy olyan kis tömzsi gyerek volt, ám ehhez nagy mértékű gátlásosság és ügyetlenség is párosult. Ettől függetlenül a vakáció ideje alatt járt egy lánnyal, de nem volt hosszú életű a kapcsolat.

Persze a felnőtt rokonaim meg állandóan arról tartottak kiselőadást, amikor véletlenül meghallották ezeket a sztorikat, hogy Ők ilyen idős korukban még nem a másik nemmel voltak elfoglalva és hogy ez túl korai. Ilyenkor anyu mindig nyugtatóan nézett rám, azt sugallva: ”Ne is törődj Velük!” Ő és apu valahogy fel tudták fogni, hogy változik a világ. Soha nem voltak felháborodva semmi ilyesmin. Anyunak elmeséltem a Miranda-ügyet, neki sem említettem Perselust. Ő csak mosolygott rajtam és annyit mondott: „Nem baj, kicsim! Érezni fogod, ha eljön az ideje.” Mindig bátran fordultam hozzá a kínosabb témákat illetően, mert a tanácsai jók és megnyugtatóak voltak. Apunak az ilyen dolgokat nem nagyon mondtam el. Sokat beszélgettem vele, de másról. Persze nagy vonalakban ismerte a tényeket. Azonban belsőségesebben anyával tárgyaltam ki mindent.

A vonatút nagy részét Sirius lelkes beszámolói töltötték ki, amelyekben elmesélte mennyi csínyt követtek el egy Anthony Cygnus nevű sráccal, aki nem messze lakott a Black családtól. Kisült, hogy ez a fiú, talán nagyobb bajkeverő, mint a mi kedves barátunk és, hogy egy osztályba fog járni Velünk az idei évtől kezdve, ugyanis megbukott gyógynövénytanból és bájitaltanból. Ezen valahogy nem is csodálkoztunk, mert ezekkel a tantárgyakkal a legtöbben nem álltak valami fényesen.

Sirius az egyik történetet olyan lelkesen tálalta, hogy néhány kisebb sérülést is szenvedett közben, ugyanis bemutatta, hogy Anthonyt hogyan találta el egy gurkó az egyik kviddics meccsen, amin részt vettek Ők és még néhány közelben lakó fiatalabb varázsló. A srácnak az egyik metszőfogából le is tört egy kicsi emiatt. Sirius fölajánlotta, hogy visszavarázsolja azt a darabkát a helyére, viszont a sérült nem akart kockáztatni, így inkább úgy döntött, élete hátralévő részét ezzel a kis hiányossággal éli le.

Alig vettük észre és máris az állomás peronján toporogtunk a tömegben. Egyszerre eszeveszett ordibálásra lettünk figyelmesek:

- Héjj! Sirius! - egy barna derékig érő hajú, eléggé rendezetlenül fölöltözött srác integetett nekünk és tartott felénk. Könyökét fájlaló barátom viszonozta a gesztust. Az illető megszaporázta lépteit, majd mikor odaért hozzánk, mosolyogva végigmért minket - Szervusztok! Anthony Cygnus vagyok, Sirius haverja.

Így már teljesen érthető volt. Mindannyian bemutatkoztunk és immár öten tartottunk a hintók felé. Ahogy haladtunk átvágva a többi diákon, észrevettem, hogy új ismerősünk keres valamit a tekintetével. Rá is kérdeztem rögtön:

- Elvesztettél valakit? - Anthony nem volt valami magas, ám ez csak ekkor tűnt fel nekem, talán azért, mert férfias vonásai meghazudtolták korát. Furcsa volt, hogy nem kell úgy felnézni rá, mint Siriusra. Válaszul odabólintott nekem, de még mindig a tömeget pásztázta, majd egyszerre megint fölkiáltott:

- Rita! - ekkor egy vörös hajú lány kezdett el felénk rohanni. Anthony kitárta a karját, s barátnője heves ölelésétől majdnem eldőlt. Mindketten felnevettek, majd szétváltak, és csókolózni kezdtek. Én csak mosolyogtam rájuk. Nagyon szép pár voltak. Anthony hirtelen feleszmélt:

- Ja! Ő a barátnőm, Rita Lynx, negyedikes hugrabugos. Ők pedig itt a haverjaim… - és sorban bemutatott mindnyájunkat. Valahogy melegséggel töltött el, hogy máris így jellemez bennünket.

- Hellósztok! - üdvözölt minket mosolyogva a lány még mindig barátját ölelgetve.

Nem kellet sokáig várni és Lily is megérkezett. Jamesszel jó ideig nem bírták elengedni egymást. Sirius, Peter és én meg csak álldogáltunk ott zavartan a tömegben. Nagyon meglepődtem, amikor hirtelen egy ismerős bársonyosan igéző hang szólalt meg mellettem:

- Üdv mindenkinek! - Miranda volt az. Engem nézett és kedvesen mosolygott rám. Viszonoztam és hamar konstatáltam, hogy ez a lány egyre szebb és elragadóbb lesz.

Tehát immáron nyolcan haladtunk a hintók felé, mint a mesékben, ahol mindig csatlakozik egy új útitárs. A járműveknél elváltak útjaink, hiszen ennyien nem fértünk be egy fiákerbe. Miközben haladtunk a hepe-hupás úton, az járt a fejemben, hogy mennyire jó egy ilyen vidám társaság részese lenni. Ugyan Anthony-t és Ritat még nem igazán ismertem, azonban mindkettőjük az első perctől kezdve szimpatikus volt és jól tudtam, nem leszek Velük semmi probléma. Alig vártam, hogy megérkezzünk a Roxfortba, és újra pezsegjen az élet. Kellemesen telt a nyár, viszont túl nyugodt volt. Már vágytam erre az émelyítő zsivajra körülöttem.

Széles mosollyal köszöntöttem a hónapok óta nem látott Nagytermet. Helyet foglaltunk barátaimmal és Lilyvel, majd néma csöndben hallgattuk meg az igazgató beszédét. Együttérzően néztük a kis elsősöket. Belém nyilallt a felismerés, hogy már 3 éve annak, hogy én álltam ugyanígy itt. Mikor véget ért a ceremónia, nekiálltunk az evésnek. Siriusnak persze még ilyenkor sem állt be a szája, de nem is bántuk. Éppen egy csibecombot majszolgattam, amikor egy furcsa érzés kerített hatalmába. Egyre lassabban rágtam és fölemeltem a fejemet. A terem másik vége felé tekintettem, ahol a mardekárosok asztala állt. Pásztázni kezdtem a tömeget és ott volt… Perselus is valami húsfélét eszegetett és teljes nyugodtsággal a szemembe nézett. Már megint megérezte, hogy nézem…Vagy Ő már eddig is látott engem, csak néha le-lehajtotta a fejét, aztán újra rám tekintett? Nem hinném. Sokáig néztük egymást. Arcunk kifejezéstelen maradt. Elrévedésem megszakítója egy kéz volt, ami megveregette a vállamat. Anthony ült le közénk és vígan hallgatta nyári kalandjait Sirius tolmácsolásában. Mikor visszanéztem a mardekárosok asztala felé, Perselus már az ételétét fürkészte, nem engem. A körülötte ülőket kezdtem kémlelni. Mindenki vígan beszélgetett társaival, azonban hozzá senki sem szólt. Már nem voltam rá dühös. Rájöttem, hogy hülyeség volt az egész. Őt hibáztatni azért, mert én gyáva vagyok? Nevetséges! Rám tört a vágy, hogy odamenjek hozzá és megkérdezzem Tőle, mit csinált a nyáron. De nem tehettem… A barátaim sem vették volna jó néven és az Ő osztálytársai sem repestek volna az örömtől, ha egy griffendéles keveredett volna az asztalukhoz. Úgyhogy maradtam a fenekem és néztem Őt. Válogatás nélkül tömte magába az ételeket és nagyon nem érdekelte, mit gondolhatnak róla mások. Ahogy néztem, arra gondoltam, hogy Ő már biztos beletörődött a magányba és ettől összeszorult a szívem. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy egyedül legyen! Magamban szinte megesküdtem rá, hogy törődni fogok Vele. Már nem voltam olyan felhőtlenül boldog, mint az imént, amikor beléptem az iskola jól ismert kapuin. Hamar rájöttem, hogy azzal senkinek sem teszek jót, ha itt szomorkodom, ezért beszálltam a társalgásba és próbáltam nem Perselusra koncentrálni. Lassan barátaim elterelték a gondolataimat. Csak beszélgettünk és nevetgéltünk, amíg fel nem szólítottak minket, hogy fáradjunk a hálótermeinkbe. Nem kellett kétszer mondani, mindenki ki volt merülve. Anthony villámgyorsasággal eltűnt mellőlem, hogy még elbúcsúzzon Ritatól éjszakára, aztán hamar visszajött. Ahogy haladtunk kifele a Nagyteremből a diákok tömegében, észrevettem a magam mellett lassan sétáló Perselust, akin látszott, hogy legszívesebben az összes előtte tipegő embert föllökné. Nem bírtam gátat vetni kitörő lelkesedésemnek és hangosan üdvözöltem:

- Szia Perselus!

Lassan felém fordította fejét, a szemembe nézett és rezdüléstelen arccal így szólt:

- Szia Remus! - hirtelen rádöbbent, hogy mardekáros társai már messze járnak. Biccentett egyet és megpróbálta utolérni Őket, s közben félretaszított az útjából néhány tesze-tosza másodévest. Nem szaladt ám, csak megszaporázta lépteit. Mert Ő ugyan nem fog rohanni senki után! Ez a gondolat, álmodozó félmosolyt csalt az arcomra. Jamesék ebből a közjátékból nem észleltek semmit, mivel otthagytak engem. Akkor se tűnt volna föl nekik a jelenet, ha mellettem állnak, hiszen nem elég, hogy fáradtak voltak, mindezt jól is leplezték az állandó beszédükkel. Utánuk futottam.

Újra beájultam baldachinos ágyamba, mint ezen az estén eddig mindig. És megint cikázni kezdtek a fejemben azok a bizonyos emlékképek… Megáll a vonat, Anthony körbenéz, Rita megcsókolja Őt, Lily Jameshez lép, Miranda rám mosolyog, zötykölődik a hintónk, Perselus a szemembe néz, majd követi társait…

Azt éreztem, hogy ez az év különleges lesz. Más, mint az eddigiek… izgalmasabb… jobb… Több figyelmet szentelek majd Perselusnak… És Jamesék ugyan nem említették, hogyan állnak az animágiával, azonban néhány kis megjegyzésükből úgy vettem ki, hogy már nem kell sokat várnom. Kellemesen megborzongtam ettől a gondolattól, mielőtt elnyomott volna az álom.