Nem csak a felnőttség súlya, de a magányé is rám nehezedett.

Mi nem tettünk mást, csak harcoltunk a jóért és egymásért. Azokért, amikben igazán hittünk. Féltünk, persze, de sokkal erősebb volt a féltés a többiek iránt. Nem mondom, voltak nagy veszekedések, hihetetlen viták. Hogyne lettek volna? Mindent átvészeltünk és küzdöttünk.

Míg mindenki más a halálfalókat hajkurászta, az én szívem az egyiké volt. Senkinek nem szóltam róla. Talán lett volna, aki megért, mégsem akartam beszélni róla. Magamban tartottam. Jobbnak láttam így.

Próbáltam persze feledni a szerelmem hiányát. Volt egy-két barátnőm az évek során, ám egyik kapcsolat sem tartott sokáig. Mirandával bírtam még a legtovább. Igen, összejöttünk és másfél évig egy pár voltunk. Kellemes volt. Ez a legjobb szó rá. Kellemes. Nyugodt.

A vége aztán mindig ugyanaz lett: a magány. Magány mint társnélküliség. Hiszen más kapcsolatban nem szenvedtem hiányt. A családom, a barátaim mind ott voltak. Csak Ő nem…

Férfiakkal nem is próbálkoztam. Ha bármelyikük is megtetszett, az csakis azért volt, mert rá emlékeztettek. Ezt pedig nem akartam. Ez már sok lett volna. Azt még élveztem egy bizonyos szinten, hogy színekről, illatokról vagy hangulatokról Ő jut eszembe. Olyankor pár percre elmerültem az érzésben és hagytam, hadd tegyen a magáévá. Ahogyan Ő tette annak idején…

Eleinte azt gondoltam, az évek majd elhalványítják az emlékeket és nem fog ennyire fájni a Perselus nélküli élet. Tévedtem… Egyre jobban fájt. Mindenütt Őt láttam, és akárhányszor híre ment, hogy valamelyik halálfalónak vége, összeszorult a szívem.

Rengeteg öröm is ért ám! Lily és James egybekeltek, és kisbabájuk született, Harry. Tündéri gyerek volt. Sirius lett a keresztapja. Sok mindenért kárpótolt ez minket. Egy ideig… amíg létezett. Aztán eljött az az éjszaka, ami mindent megváltoztatott… Ennek előtte azonban James és én köztem érdekes és megdöbbentő beszélgetés zajlott le a Rend szálláshelyén…

- Remus! Hát Te még fent vagy? - sétált le hozzám James a nappaliba kócos hajjal egy Lily által vett kék pizsamában.

- Nem bírok aludni… - néztem fel rá a kanapéból.

Leült mellém, én pedig már ekkor éreztem, hogy valami egészen különlegeset szeretne megosztani velem.

- Remus? - tekintett rám néhány másodperc tétovázás után.

- Igen? - figyeltem Őt érdeklődve.

- El kell mondanom valamit…

Némán fürkésztem az arcát a közlendőt várva.

- Tudok rólad és Pitonról…

Elakadt a lélegzetem és a szokásosnál is sápadtabb lettem. Micsoda? Na de honnan?

- A suliban egyszer megláttalak Titeket. Az egyik tanteremben… csókolóztatok. - látszott rajta, hogy nehezére esik kiejteni a szót.

A felismerés villámként hasított belém. Jól emlékeztem rá. Azt hittük, csak a huzat nyitotta ki az ajtót. Hát, nem… James volt az.

- Röstellem, Remus. Emlékszel, amikor megdobáltuk Pitont?

Majdnem elsírtam magam, ahogy elragadtak az emlékek. Hogy ne emlékeznék? Csak bólintottam.

- Nem Peterre céloztam. Pitont akartam eltalálni. Direkt csináltam. Rohadt dühös voltam. Azt gondoltam, belerángatott ebbe az egészbe Téged. Aztán láttam, mennyire megviselt, amit csináltunk Vele. Az elmúlt időkben pedig sokat gondolkoztam és… sajnálom, Remus.

Meghatottan figyeltem Jamest. Álmomban sem reméltem volna, hogy ilyen szavak elhagyhatják a száját.

- Láttam, mennyire érdeklődsz a halálfalók iránt. Pitonról akarsz hírt, mi?

Bólintottam és lesütöttem a szemem. James annyira természetesen és nyugodtan beszélt, hogy hirtelen azt éreztem, hiába volt minden titkolózás. Simán elmondhattam volna nekik. Megértették volna. Elfogadták volna. Ha így teszek, Perselus most nem állna a Sötét oldalon…

Legszívesebben sírva ordítottam volna, ahogy a torkomon kifér. Ehelyett mosolyogva megsimogattam James arcát és halkan szóltam:

- Köszönöm, hogy elmondtad… Nincs mit tennem. De amíg élek, remélek…

- Én is, Remus… Én is…

Néhány hosszú másodpercig egymás arcát fürkésztük, majd James felpattant.

- Nah, megyek vissza az asszonyhoz, már biztosan észrevette, hogy eltűntem. Szép jó éjszakát, Remus és ne maradj fent sokáig! - szólt, azzal eltűnt a lépcsőn.

Könnyű azt mondani! Ilyen szavak után hogyan bírtam volna édes álomba szenderülni? Leginkább sehogyan. Minden olyan más lett. Hirtelen arra gondoltam, talán mások is tudtak rólunk. Ennyire elővigyázatlanok lettünk volna? Igen, azok voltunk. Elővigyázatlanok, bolondok és szerelmesek… Merlin, micsoda szavak?! Ha Perselus hallaná, kitekerné a nyakamat…Keserűen mosolyogva ültem ott a kanapén hajnalig.

A borzalmas események végül elértek minket. Életem legszörnyűbb napjait éltem át akkor… Először a Potter család tragédiájáról értesültem, majd Peterről és végül Siriusról…

- Nem, az nem lehet! - szóltam hitetlenkedve, mikor meghallottam az áruló nevét… Sirius Black…

Felfordult a világ. Míg mindenki más próbált rendet tenni, és különféle hírek röpködtek Harry-ről, aki túlélte Voldemort támadását, én folyamatosan az ájulás szélén voltam. Egyik székből dőltem a másikba. Nem volt elég a legutóbbi igen erős holdtölte, még ráadásnak a lelkem is megbetegedett.

Lily, James, Peter… halottak. Sirius a szememben szintén. Az az ember nem ugyanaz, akit a barátomnak neveztem. Ez valaki más. Valaki, akit valami gonosz démon szállt meg. Most vagyok magányos… most vagyok az!

Szánalmas önsajnálatba merültem, pedig a Rendnek szüksége lett volna rám. Nem sírtam, nem voltam rá képes. Mélyebb volt a fájdalmam annál, mintsem hogy így kiadhattam volna. Csak ültem ott a legnagyobb felfordulás közepette, a napok már teljesen egybefolytak, és

hallgattam az új híreket és találgatásokat. Mondatfoszlányokat sikerült főként elkapnom…

- Miért támadt rájuk Voldemort?

- Harry jól van, csak egy seb van a homlokán…

- Voldemort meghalt.

- Black-et Azkabanba vitték…

- …túlélte az Adava kedavrát…

- Hagrid már régen elvitte Harry-t…

- Igen, Sirius volt a titokgazda…

- Piton jelentett már?...

Olyan hirtelen kaptam fel a fejemet az utoljára hallott szavakra, hogy megszédültem kissé. Odasétáltam Emmeline Vance-hoz és megfogtam a vállát.

- Mit kérdeztél, Emmeline?

- Hogy Piton tett-e már jelentést… De Te most ne foglalkozz ilyen ügyekkel, Remus, pihenj! - nézett vissza rám kedvesen és együtt érzően.

- Miért jelentett volna Piton? - faggattam tovább.

- Átállt. Neked nem szóltak?

Őrület tükröződhetett a szememben, ahogyan ekkor Emmeline-re néztem. Lassan lecsúsztattam a kezemet a válláról és elvonultam egy félreeső raktárba és bezárkóztam. A sötétben hitetlenül mosolyogni kezdtem és éppen ezért gyűlöltem is magam. A barátaim halottak, én pedig örömet érzek… Szörnyeteg vagy, Remus John Lupin, szörnyeteg…