- Remus! Remus!

Ahogyan a parkban sétáltam egy fülledt tavaszi napon Sirius hangja ütötte meg a fülemet. Kifulladva kiabált utánam, majd mikor beért, egyik kezével megtámaszkodott a vállamon és előre dőlt, hogy kifújja magát.

- Mit szeretnél? - kérdeztem Tőle koránt sem kedvesen.

Felnézett rám és kicsit még mindig zihálva szólt.

- Beszélni Veled. Ez így nem állapot, Holdsáp… Nem teheted meg, hogy nem beszélsz velem!

- Mégis miért ne tehetném?

- Barátok volnánk végül is…

- Végül is… - fintorodtam el.

- Jaj, Remus, sajnálom, ami történt. Mondtam már, nem? Mit tehetnék még? - tárta szét a karjait és majdnem orrba vágta a mellé lépő Petert.

- Hé! - adott hangot Féregfark ijedelmének.

- Peter! Most négyszemközt akarok beszélni Remusszal, szóval hess! - csapott a levegőbe Sirius.

- Jól van, na… - állt tovább durcásan Féregfark.

- Sirius… Az nem baj, ha hülyéskedsz és folyton a mókát keresed, de ne mások rovására! - próbáltam kedvesen és türelmesen elmagyarázni neki, bár már ezerszer megtettem.

- De Pipogyusz..,

- Semmi de! - szakítottam félbe - Nem érdekel, mit érzel iránta! Tedd meg értem, hogy leállsz! Prefektus vagyok, és nem hagyhatom!

- Ugyan már, Remus! - fintorodott el Sirius.

- Veled nem lehet beszélni… - ráztam meg a fejemet lemondóan és elléptem Tőle.

- Jó! Jó! Jó! Jó! Rendben! - sietett utánam és felemelte a kezeit. - Ígérem, mindent megteszek, hogy jófiú legyek…

- Ez nem valami bíztató.

- Nem olyan könnyű. Néha úgy kínálja magát a helyzet. - magyarázta szomorkásan Tapmancs.

- Állj ellen a csábításnak!

- Megpróbálom…

Utáltam Siriusban, hogy így szerettem. Minden aljasságát megbocsátottam volna, ahogy ekkor is nézett rám. Néha még én éreztem magam házsártosnak és hangulatrontónak.

Mindennek ellenére még tartottam a távolságot. Ezt Ő is észrevette, de nem szólt érte. Örült, hogy szóba állok Vele.

- Juhú! Itt a nyár! - rikkantott James a folyosó közepén.

- Azért még van pár nap… - vetettem oda neki a bűbájtan könyvet lapozgatva.

- De a nyár nem hirtelen jön, Remus! Nem úgy: suhhh! - és ahogy kiejtette ezt a nagyon szemléletes szót, ugrott egy hatalmasat előre széttárva karjait, rálépve a mellettünk elsétáló Lily lábára.

- Potter! - sikított fel az áldozat és lekevert egy hatalmasat Jamesnek.

Tátott szájjal néztük az eseményeket, Ágas sem bírt megszólalni. Lily pedig elviharzott.

- Berágott a csajod, Remus! - nézett le rám Sirius.

Hirtelen majdnem rászóltam, hogy „Nem a csajom!”, amikor rádöbbentem, hogy az Ő szemükben az.

- Pedig véletlen volt… - nézett utána James fájós arcát simogatva.

Barátom kurjantott szavai hamarosan igazak lettek a számomra is. Mégpedig mikor elhagytuk a Roxfort falait. Kedvesemmel két órán át búcsúzkodtunk a Szükség Szobában. Tudtuk, hogy ezen a nyáron nem igazán fogunk találkozni, ugyanis az egész Tekergő Brigád hivatalos volt a Lupin nyaralóba a szünet nagy részére. James vetette fel a dolgot, én meg örömmel bólintottam rá és beszéltem meg anyáékkal. Tudtam, hogy ha megint Perselusszal akarnék nyaralni, az ismét borzalmasan kockázatos lenne, így lemondtam erről. Viszont megesküdtem neki, hogy nagyon sok levelet írok majd.

- Azt a rohadt! - ordított Sirius belépve a kis viskóba.

- Mi az? - fordultam hátra rémülten.

- Egy szálka belement az ujjamba! Kész életveszély ez az ajtófélfa! - nézegette sérült tagját.

- Vigyázz jobban! - mosolyogtam rá.

- „Vigyázz jobban!” - ismételte el a szavaimat sipítozó hangon.

Csak nevettem egyet és behurcoltam a csomagomat a szobámba. James és Peter már az ágyamon ücsörögtek és nézelődtek.

- Nem sokat változott… - ráztam meg a fejemet lepakolva.

- Tényleg nem, de nem is baj. - bólintott James.

- Az ott mi? - hunyorgott Peter a parafatáblám felé, amit még apa eszkábált nekem pár éve. Ám barátom nem erre gondolt, hanem egy rátűzött pergamenre, amin Perselus rajzai ékeskedtek hollókról, kígyókról és sárkányokról.

- Jah… hát, csak rajzolgattam. - kaptam a tarkómhoz a kezemet zavartan.

- Te nem így rajzolsz! - lépett közelebb a papírhoz Sirius.

- A… apával együtt! - tettem hozzá nagyokat bólintva.

- Hm… Apukád a Mardekárba járt, vagy mi? - akadt meg Sirius szeme a kígyón.

- Én is griffendéles voltam. - jelent meg apa mosolyogva az ajtómban.

- Mertem remélni! - fordult Sirius apához karba tett kézzel. - De jól rajzolsz…

Magamban abban reménykedtem, hogy apa hallotta, miket mondtam az előbb.

- Köszönöm. Szeretem ezeket az állatokat. Bár mindet szeretem.

Gondolatban megtöröltem a homlokomat és megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Azt a rohadt! - ordította Sirius pár nap múlva, mikor térdig gázolt a vízben.

- Tapmancsom, szerintem bővíteni kéne a szókincsedet. Létezik más káromkodás is a világon. Már napok óta folyton ezt hajtogatod. - sétáltam be mellé.

- Képes vagy ilyenekről beszélni, amikor elvágta egy kagyló a talpamat? - Sirius megragadta lábát és felém mutatta a valóban méretes sebet.

- Nekem miért nem esik soha bajom? - néztem a szemébe kérdőn. Ő csak fintorgott egyet, majd sántítva kiballagott a partra és lehuppant a homokba a pokrócunk mellé, amin James napozott, Peter meg csak üldögélt.

- Utolsó év… - szólt halkan Ágas.

- Hm? - sandított rá Sirius.

Lefeküdtem James mellé, aki hangosabban megismételte szavait:

- Utolsó év. Ennyi. Slussz-passz.

- Ne is mondd… - hajtotta le a fejét Tapmancs.

- Mi lesz ezután? - nyitotta ki a szemeit Ágas.

- Az biztos, hogy mi nem válunk szét. - mosolyogtam le rá, miközben a könyökömön támaszkodtam.

- Igen, ez tuti. De különben nem tudom… Durva lesz. Felnőtteknek fogunk számítani? Ne már! - sipákolt Sirius.

Még jó darabig ekörül forgott a szó. Csak hallgattam barátaimat. Egyikük sem kívánkozott el a Roxfortból. Én pedig azon töprengtem, hogyan tovább Perselusszal. Egyáltalán mi lesz Vele? Ha már nem jár a Roxfortba, nem is maradhat ott nyárra, gondolom. Nekivág a felnőtt életnek talán? Kinézem belőle, hogy rögtön munkába áll és teljesen önálló lesz. Nem egy elveszett lélek, annyi szent. De hogyan találkozunk majd? És én mihez kezdek? Jó ég! Én mi akarok lenni?

Mindig arra gondoltam, hogy van időm még ezt eldönteni pontosan, azonban most rá kell jönnöm, már nincs olyan sok. Bár még akármi lehet…

Amilyen szépen, verőfényesen indult a nyár, olyan borús volt a továbbiakban. Általában esett az eső, vagy borult volt az ég. Persze minket nem kellett félteni, remekül feltaláltuk magunkat…

- Gyerünk, nyomorult patkányok, vitorlát föl! - üvöltötte Sirius az ágyamon állva, miközben odakint hatalmas vihar dúlt, a ház szinte beleremegett.

- Hé… - nézett rá Peter sértődötten, majd összerezzent egy mennydörgéstől.

- Jah, bocsi, Féregfark… - mosolygott le Sirius barátjára, majd folytatta tovább, miután megköszörülte a torkát - Ágas altiszt! Fel a kilátóba!

- Igenis, Tapmancs kapitány! - tisztelgett James, majd felmászott a szekrényem tetejére.

- Holdsáp első tiszt! A kormánykerékhez! Irány a vélák szigete! - mutatott el a semmibe felszegett fejjel kapitányunk.

- Remek választás, uram. - mosolyogtam fel rá, majd megragadtam a nem létező kormánykereket és forgatni kezdtem. Ahogy lehunytam a szemem, hallottam a hullámok zaját, a faház recsegését, Sirius hangos parancsait és tényleg kezdtem elhinni, hogy a nyílt tengeren vagyunk.

Mi felnőni? Soha… Nem is akarom. De nem is kell. Gyermek szívvel szép az élet. Ettől még lehetünk komolyak, ha olyan helyzet adódik. Viszont ha kiveszik belőlünk mindez, akkor mi marad? A sivár, otromba valóság. A világ tele van csodával, ám csak az láthatja meg, akiben megmaradt valami a gyerekkorából. Abból a korból, amikor még mindenben képesek vagyunk hinni…

Ahogy ott álltam a láthatatlan kormánykereket tekergetve egy nem létező sziget felé tartva, úgy éreztem, nem akarok felnőni. Nem akarok elmenni a Roxfortból… Könnyek gyűltek a szemembe…